...A halál angyala...

35. Újra szerelem?

2012-02-18T11:32:00.000+01:00

Halihó! Most igyekeztem időben meghozni az új fejezetet, az előző 3 kominak nagyon örülök! Mint olvashatjátok, már a cím is elég érdekes, hiszen Dorothy szerelmes! Próbálom úgy kuszálni a szálakat, hogy azért még érthető legyen Nektek, illetve hogy izgalmas, kalandos, klassz történetet alakítsak. Remélem tetszeni fog az új fejezet, és hogy kapok megint kommentárokat! Jó olvasást és komizást! Puszi, Lilly

Egy sötét ösvényen sétáltam. Éjszaka volt. Bagolyhuhogás és egy-egy farkas vonyítás hallatszódott. Féltem. Kerestem valamit, de nem tudom, hogy mit. A fákra nem mertem felnézni, mert néhol egy nagy bagoly szeme tekintett vissza rám... Megrémített ez. Hamarosan kiértem egy tisztásra. Feltekintettem az égre, és láttam a fényes Holdat. Gyönyörű volt és magasztos. Hirtelen a szél egyre hevesebben kezdett el fújni, majd egy pillanat alatt leállt. Besétáltam egészen a tisztás közepére, ahol váratlanul két alak tárult elém. Két ismerős alak. Két fontos ember. Ember?! Nem! Marcus és Matt voltak előttem. Érdekes módon mindketten angyalként. Marcus ember, akkor ő neki miért van szárnya? Nem értem. „Szeretlek Dorothy!” - suttogta Matt. Eközben Marcus sziszegett. „Ne hagyd, hogy átvágjon ez a gyerek!” - szólt hozzám újra Matt. „Nem kellett volna átváltoztatnod te idióta, és akkor most boldoggá tudnám tenni Dort!” - üvöltött rá Marcus. Átváltoztatni? Matt átváltoztatta Marcust? Vajon tényleg igaza lesz Helenának? És én hagyom, hogy Marc átváltozzon? „Megérdemelted, de fattyú! Dorothy tisztességes srácot érdemel, és nem egy csalógépet!” – szólt vissza neki Matt. Nem tudtam beleszólni a vitájukba. Hiába akartam szóhoz jutni, valamiért a szám nem engedte. „Nem vagyok csalógép! Követtem el hibát, de szeretem Dorothyt!” – így Marcus. „Aki szeret valakit, annak eszébe se jut egy ilyet megtenni!” – vágott vissza Matt. Érdekes.. mind két srác okozott nekem fájdalmat, és mégis szeretem mindkettőt... Bár valahogy most a szívem Matthez jobban húz. Ő nem csalt meg. Csak miután én szakítottam vele, összejött Yvette-tel. Yvette-tel már jó régóta nem beszéltem. Talált magának más társaságot, én pedig nem akarok olyan barátnőt, aki összejön az exemmel. Matt és Marcus egymásnak rontottak. Úgy verekedtek, mint a gyerekek egy kislányért... Csak épp ismertek néhány harcmódot... Matt éppen egy karót akart döfni Marc szívébe, amikor én elkezdtem sírni.

Felébredtem. Szörnyű egy álom volt. Egy meleg kéz simogatta az arcomat. Töröltem volna le a könnyeimet, de ő hamarabb megtette. Takarót éreztem magamon. Be is takart. Az ölében aludtam el. Kinyitottam a szemeimet, és Mattet vettem észre.

- Te itt? – kérdeztem megszeppenve.

- Itt maradtam veled, miután te annyira ki voltál bukva. Kiöntötted a lelkedet nekem, aztán ettől megkönnyebbülve el is aludtál az ölemben. Én pedig hiper-gyorsan betakartalak egy takaróval, hogy ne fázz az éjszaka. – válaszolta.

- Miket mondtam? – nem akartam belegondolni...de tudni akartam.

- Nos, szidtad Marcust, mint a fenét, és nekem meg pedig megköszönted, hogy itt maradtam. – uhh... remélem a csók nem történt meg...

- És ugye nem csináltam semmi hülyeséget? – faggatóztam óvatosan.

- De, lesmároltál kőkeményen. – MIVAN?

- Tessék?! Ez komoly? – döbbentem le.

- Dehogyis, nyugi. Nem történt semmi. Csak hozzám bújtál és ennyi. – felelte könnyedén. – De tudod, hogy nem bántam volna, ha te mégis megteszed. Tisztába vagy az érzéseimmel Dorothy. Mondd, mint álmodtál? – tudom, hogy szeret... de választ akarok kapni valamire...

- Van valami terved Marcussal? – vágtam bele egyszerűen.

- Milyen tervem lenne? – zavartan nézett rám. Valami van a füle mögött...

- Nos, mondjuk eltűntetni a világról... – a hangom átment flegmába... Pedig nem kellett volna.

- Honnan vetted ezt az őrültséget? – tudni akarja... Szavamat adtam Helenának, tehát tartom is.

- Csak eszembe jutott, meg egyébként is, rosszat álmodtam. – és igaz is volt, amit mondtam.

- Eszem ágába sincs tenni vele semmit. Majd az élet megbosszulja azt, amit tett veled. – valóban? Akkor mi volt az, amit Helena mondott?

- Értem. Azt álmodtam, hogy te átváltoztattad Marcust és ő is angyal lett. Ez lehetséges? – kérdeztem rá.

- Lehetséges, de nem teszem meg. Semmi jó nem származna ebből. – most már nem értem, miért mondta ezt nekem Helena.

- Tudod Matt, nem értem miért csinálod ezt... Összejövünk...aztán én doblak, és te inkább összejössz Yvette-tel... aztán újra nekem kezdesz udvarolni... magyarázd meg, ez mire jó? – nem hagyott nyugodni a gondolat... fontos nekem, hogy válaszoljon.

- Dorothy... az életben követünk el hibákat, nem is keveset, és az, hogy Yvette-tel én összejöttem, az volt az egyik botlásom... Sose fogod megérteni, hogy én mennyire szeretlek... Nem fogok most áradozni arról, hogy te vagy az életem, és hogy mennyire el tudsz bűvölni pusztán a nézéseddel... Mert úgy se hiszed el...

- Való igaz... viszont lassan már én is kezdem azt érezni, hogy nem könnyű tőled elszakadni... és hogy szeretlek... – vallottam be félve.

- Jól titkolod. – válaszolt röviden Matt.

- Lehet, de azt hiszem, már nem bírom sokáig. Tennem kell valamit. – ez a késztetés, amit érzek...

- Tudok rajta segíteni? – egyre közelebb lépett, közben félmosolyt vágott, majd miután a lehető legközelebb ért hozzám, egy csókot lehelt ajkaimra. Istenem, de rég éreztem már ezt! A vérem egyre gyorsabban áramlott az ereimben, és a szívem majd fel akart robbanni! Miután kinyitottam a szemeimet, csillagokat láttam, aztán Matt szemeivel találkoztak az enyéim. Őszinték az érzelmeink. Tudom. Szeretem.

34. Szerető

2012-02-13T20:25:00.001+01:00

Sziasztok! Hát nagy nehezen összehoztam a mai frisst. Remélem örültök, mert hihetetlen fordulatokat hoztam ebbe a részben. Örülnék a komiknak, szóval olvassátok és komizzátok! Puszii, Lilly

(Dorothy szemszöge)

Az élet most a legszebb nekem. Visszakaptam a szerelmem és már 3 hete vagyunk boldogok egymás társaságában. Hetente többször is találkozunk és felhőtlen a hangulat. Apa is örül neki, Angela pedig támogatja a kapcsolatot. Ritka, amikor pozitív véleménnyel van a dolgaimról. Lassan kezdünk összebarátkozni. Időközben persze a baba is megszületett, és vele van nagyon elfoglalva. Én még nem igazán szoktam hozzá a gondolathoz, hogy van egy húgom. Caroline a neve. Kis szőkeség a leányzó. Nagyon hasonlít Angelára. Apa is oda van érte. Persze nem hanyagol el engem. Nem vagyok elfelejtve. Pedig pont ettől féltem.

Caroline

Reggel mosollyal indultam a suliba. Tudtam, hogy találkozok még előtte Marccal, utána pedig ő siet egy állásinterjúra. Az egyik építőcégnél szeretne állást foglalni. Ugyanazt az ipar akarja űzni, mint az apja. Ahogy haladtam a suliba, befordulva az egyik saroknál valaki elkapta a karomat és arrébb húzott. Egy félvér lány volt, sötétbarna hajjal.

- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, főleg hogy azt se tudod, ki vagyok, de fontos beszélnem veled! – kezdte a mondanivalóját sietősen. – Helena vagyok. Matt egyik barátja, aki készüli elárulni, csupán a te érdekedben. Én is angyal vagyok, csak úgy mellékesen, hogy tudd.

- Lehidalok. Komolyan, most már minden angyal engem fog zaklatni? Csak mert én nyugodt, normális életre vágyom. – vágtam a képébe flegmán.

- Hé, ácsi kicsi lány! Fogalmad sincs, hogy én miért kerestelek meg! De ha nagyon akarod, akkor el is tűnök, és meg se tudod azt, hogy mire készül Matt... majd akkor jössz rá, amikor már véghezvitte. – válaszolt kedvetlenül.

- Miért, mit akar Matt? – már sokkal jobban érdekelt a téma.

- Nos... légy szíves ne mondd meg neki, hogy én voltam a forrás, de az a terve, hogy szétválaszt téged meg a barátodat. – valahogy nem lepett meg a hír, mégis szíven ütött. Az őrangyalom, és nem akarja a boldogságom? Hogy lehet ilyen önző?

- Ne félj, nem mondom meg, de nagyon megkapja a magáét, az szent! – és úgy viharzottam el, mint akit hajt a tatár.

Suli előtt találkoztam Marcussal és becsengetés előtt 5 perccel, egy szerelmes csókkal búcsúztunk el. Azt ígérte, hogy mikor én végzem, ő itt lesz a suli előtt. Már akkor türelmetlennek és telhetetlennek éreztem magam. Az órák iszonyú lassúsággal teltek. Ám de hamarosan elérkezett a délután 2 óra. Kiléptem az iskolából, de Marcus sehol. Körül néztem alaposan, de sehol. Körülbelül negyedórát vártam, utána elindultam haza. Keserűséget éreztem ott legbelül. Biztos valami közbe jött neki... Mondogattam magamba... De valahol mégis éreztem, hogy nem ez van a dologban. Miután hazaértem iszonyat szomorúság vett körül. Alig tudtam koncentrálni a tanulnivalóra, csak Marcra gondoltam. Estefelé csöngettek. Rohantam az ajtóhoz, majd hogy nem le is bukfenceztem a lépcsőn, amikor végre odaértem. Ajtót nyitottam, de nem az állt ott, akit én vártam. Emily volt az egyik osztálytársam. Viszonylag jó kapcsolatunk van.

- Szia! Bocsi, hogy zavarok, de van egy irtó fontos hírem. Nem fogsz örülni. – kezdett bele.

- Szia, mondd mi az! – belém költözött az ideg még jobban.

- Láttam a barátodat... egy másik lánnyal. – közölte. A hír úgy sújtott le rám, mint egy hideg zuhany. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit szóljak. – Itt van a bizonyíték, ha nem hiszed el. – felém tartotta a telefonját, és ahogy jobban odanéztem, felfogtam, hogy tényleg ő az. Egy másik lányt smárolt és a seggét taperolta. Az arca félig látszott. Könnyen felismerhető volt az arcán lévő hegről. Nem néztem félre. Az arcom elkezdett égni, és könnyekben törtem ki. Emily próbált vigasztalni. Kértem tőle a képet, így átküldte a telefonomra, hogy legalább ezt a képébe tudjam tolni Marcusnak. Nemsokára Emily el is ment tőlünk, de előbb még pátyolgatott engem. Pont amikor fürödni készültem, a telefonom csörögni kezdett. Marcus. Kinyomtam. Nem voltam kíváncsi a hangjára, és a hazudozására. Míg én suliban voltam, addig ő egy másik lánnyal hetyegett és rohadtul nem állásinterjún volt. Inkább elmentem lefürdeni. Eközben hallottam, hogy apa valakinek ajtót nyitott. Tuti, hogy Marc lesz, de ha apa megtudja mit tett, akkor páros lábbal rúgja ki.

Lesiettem a lépcsőn, és az előszoba ajtóban megtekintettem talpig fehérben Marcust. Egyáltalán nem hatott meg a mosolya. Mikor egyre közelebb léptem hozzá, ő már csókolni akart volna engem, de én pofon vágtam apa szeme láttára. Apa elkerekedett szemekkel figyelt engem.

- Ezt most miért kaptam? – döbbent le Marcus, mint aki nem tudná miről van szó.

- Azért te mocskos állat, mert megcsaltál! Van bizonyítékom szivi! Itt a kép! – toltam bele a pofájába a telefonomat. Nem igazán tudott mit szólni.

- Ezt ki csinálta? – kérdezte.

- Nem az a lényeg, hanem az, hogy te vagy rajta, és közben egy másik csajt smárolsz. Nincs benned egy cseppnyi bűntudat se? – firtattam.

- Sajnálom Dorothy, nem akartam fájdalmat okozni. – hajtotta le a fejét.

- Nézz rám, te szégyentelen! Nem is voltál ma állásinterjún. Mióta tart ez? – egyre jobban bedurvultam. Nem ismertem határt a dühömben.

- Egy hónapja... és nem voltam... Látod, bevallottam, legalább örülj ennek! – ÖRÜLJEK??

- Tessék? ÖRÜLJEK ANNAK, HOGY MEGCSALTÁL ÉS MÁSTÓL KELLETT MEGTUDNOM, HOGY ENNYIT JELENTEK? – mérgemben még egy hatalmas pofont kevertem le neki. A kezem is belezsibbadt. Félelmet nem ismerő tekintetet vetettem Marcra, majd felrohantam a szobámba.

Zokogásban törtem ki. Az ágyamra zuhantam és a plüss macimba sírtam bánatomat. Váratlanul hideg kezek pihentek meg vállamon. Könnyes szemekkel felnéztem, és észrevettem, hogy Matt ül az ágyam szélén.

- Te...? – nyögtem ki nehezen.

- Szükséged van valakire, én itt vagyok. Hiába haragszol, én mindig melletted leszek, annak ellenére, amik történtek. Számíthatsz rám. – s óvatosan végig simította kezét a hátamon. Roppant jól esett.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá kétségbeesett arccal.

33. A terv

2012-01-20T22:20:00.001+01:00

Halika! Nos, meghoztam az új fejezetet, gondolom már néhányan várták. Az előző fejihez csak 2 kommentárt kaptam, ez csöppet elszomorított, de még mindig jobb, hogy kaptam, mintha nem. Ebben a fejezetben jobban megismerhetitek Matt világát, illetve az angyalok létét. Remélem tetszeni fog, és kapok komikat is! *-* Pussz, Lilly

(Matt szemszöge)

A szívem zakatolt. Alig vártam, hogy megízleljem a bosszú édes ízét. Ki fogom golyózni Marcust a mézes kosárból. Ha én és Dorothy nem is lehetünk együtt, akkor se fogom hagyni, hogy egy ilyen életre képtelen nyápiccal éljen. A látásmódom hirtelen őrült fordulatot vett. Nem az vezérelt, hogy Dorothy nyugodtan éljen, és hogy látszólag boldog legyen, hanem az, hogy egy ilyen tökfilkó, mint ez a Marc ne legyen a közelében. Nem érdekelt semmi más, csak ez, és meg is találtam a módját, hogyan vigyem véghez.

Egyik régi jó barátomhoz vettem az irányt, aki bármikor segített nekem... persze, amíg meg nem történt az a bizonyos incidens és ki nem dobtak A Mennyből, egyenesen A Pokolba. Az út nem volt egyszerű hozzá. Telis tele volt akadállyal. Aztán elérkeztem egy zöldbe burkolózott, alig látható kastélyhoz. Hatalmas kapu védte kívülről. Mivel angyalföldön nincsen félni való, ezért egész nyugodtan besétálhattam a kapun, nem volt mitől rettegnem. A bejáró recsegve, ropogva nyílott ki. Ahogy odaértem a bejáratni ajtóhoz, kopogtam kettőt. Mindeközben persze gondolataim ide-oda cikáztak, hogy mégis hogyan kezdjem a mondanivalóm. Legyek barátságos és dumálgassunk, utána kérdezzek? Vagy egyből vágjak bele a dologba? Nem sokáig agyalhattam, ugyanis az ajtó kitárult előttem. Egy lélek se volt ott. Beljebb léptem, majd egy hangot hallottam.

- Gyere fel az emeletre! – ez csak is a barátom hangja lehetett. Tudja, hogy én vagyok az, most már csak valahogy bele kell kezdeni a szövegembe.

Felgyalogoltam a hosszú lépcsőn, bár megtehettem volna akár egy repüléssel is, de nem akartam semmit se leverni, vagy ilyesmi. Bár az angyaloknak nincs túl nagy igényük, mégis úgy rendezkedtek be ide, mint a földi emberek. Ahogy felértem, egyetlen egy szoba tárult elém, az pedig az övé volt. Ott állt az ajtóban. Szemben velem. Ha lehet ilyet mondani, akkor ő egy gyönyörű példány volt az angyalok közül. Szárnyai úgy ragyogtak, akár a gyémánt, és hófehér bőre volt. Mindemellett fantasztikus képességei voltak. Iszonyú sebességgel tud repülni, szinte verhetetlen. Szemei tengerkék színűek és haja szőkésbarna. Az angyal-lányok rajonganak érte, természetesen csak szabadidejükben. Mindenkinek meg van a maga dolga.

- Rég láttalak Matt. Mi járatban errefele? – milyen barátságos, és természetes ilyen hosszú idő után...Ellen. Nem felejtett el.

- Nos, visszakerültem a Mennyekbe, de van egy célom, és ehhez kérnék én segítséget Tőled. – vágtam bele.

- Cél? De ha jól tudom, te most őrangyal vagy, más célodnak nem szabadna lennie.

- Milyen jól informált vagy, mint mindig! Igen, az exbarátnőmnek vagyok az őrangyala. Szeretném visszakapni Őt, de erre nincs túl sok esély, de most egy olyan sráccal van, aki egyáltalán nem érdemli meg, és egy kis görény típus. Nem illenek össze, nem szabad együtt lenniük. Én akarok az lenni, aki ezt megakadályozza. – vallottam be neki.

- Hűha Matt, ezt azért nem gondoltam volna! Sose voltál ennyire oda valakiért, de azért ne akard tönkretenni az életét. Most boldog. Ha mégse lenne az, akkor úgyis kidobja a férfit. – fejtette ki gondolatát Ellen.

- Vagy pont az fogja kidobni és Dorothy szenvedni fog. Ettől akarom megóvni, na meg attól, hogy ez a kis rühellet ne legyen a közelébe. – nagyon nehéz volt visszafogni a gyűlöletemet, de valahogy sikerült.

- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte legvégül.

- Csak így, feltételek nélkül belemennél? – csodálkoztam el a nagylelkűségén.

- Matt, mondtam, hogy bármikor számíthatsz rám, cserébe ezt én is kérem tőled, szóval itt vagyok, és mondd, mit akarsz. – na ő igazi barát. Jóban- rosszban. Kétségkívül.

- Azt akarom, hogy soha a közelébe se mehessen és ne is léphessenek kapcsolatba, sehogy! – pontot akartam tenni az ügy végére, tehát a drasztikus módszert választottam. Van is egy ötletem, viszont először kíváncsi vagyok Ellen javaslatára.

- Halál. Viszont ha megölöd, akkor visszakerülsz a pokolba, mivel nem önvédelem miatt pusztítottad el. Szóval ez a rész kizárva. Neked van valami elképzelésed?

- Van. Váljon belőle is angyal! – vetettem fel ezt a lehetőséget. A meglepődés kiült az arcára.

- Te ide akarod hozni? Állandóan látni fogod! Sőt, mivel te tetted angyallá, elképzelhető, hogy piszkálni fog. Vállalnád a kockázatot, hogy idekerüljön? – döbbent le teljesen barátom.

- Dorothy-ért bármit, bárhol, bármikor. Ő az életem, mégpedig szó szerint. Szeretem, és élek-halok érte. Csak a legjobbakat akarom, és ha azaz ára, hogy én nap mint nap együtt legyek ezzel a csótánnyal, csak hogy ők ne találkozzanak, ne beszéljenek... ám legyen!

- Mondd, hogy akarod ezt elérni? – faggatózott tovább.

- Nos, beszélhetnénk a Tanáccsal, hogy ők díjaznák-e az ideát. Ha nem, akkor én magam szórok a fejére angyalport és rendezem le a rituálét. – foglaltam össze gondolatmenetemet.

- Ugye tudod, hogy ez merész vállalkozás? – szemeivel mindent elárult Ellen. Nincs nagyon oda a kérésemért, de valami mégis azt súgja neki, hogy ebben segítenie kell.

- Tudom, de bevállalom. – feleltem, majd elindultam az ajtó felé.

32. Bosszúvágy

2012-01-06T23:10:00.000+01:00

Sziasztok! Sikerült megírnom az új fejezetet, igyekeztem tényleg, pedig nem volt könnyű. Magánéleti problémák. Na de, a lényeg a lényeg, hogy remélem kedvetekre sikerült a feji, és hogy tetszeni fog, illetve kapok komikat is! :) Jó olvasást mindenkinek! Puszi, Lilly

Abban a percben úgy éreztem, hogy csodálatos idők következnek, méghozzá az én egyetlen szerelmemmel. A csók újra olyan volt, mint régen. Szerelmes és őszinte, bár sose volt hamis, mégis úgy éreztem, hogy most ez életem egyik legjobb cselekvése. Pár perc elteltével viszont eszembe jutott a harmadik személy. Matt. Ő is ott volt. Rápillantottam, de már akkor tudtam, hogy miként fog erre reagálni. Arcáról ezernyi érzelmet lehetett leolvasni. Döbbenet. Csalódottság. Fájdalom. Kétségbeesettség. Haragot nem észleltem rajta. Talán nem is volt dühös, amiért én ezt az utat választottam.

- Ez van Matt. Te bántottál, én pedig visszaadtam. – szóltam hozzá végül. Kegyetlenségben nem ismertem határokat. És ez még csak nem is volt durva tőlem.

- Semmi gond, Dorothy! Én nem haragszom. Te döntöttél így. Én csak az őrangyalod vagyok. Nem több. Szóval jól döntöttél. – felelte.

- És nem is fogsz közbe szólni? – faggatóztam kíváncsian.

- Arra vagy kíváncsi, hogy meg fogom-e ölni? – már eleve a kérdés nem tetszett... De egyébként igen, erre gondoltam.

- Nos, igen. Pontosan ez jutott eszembe.

- Amíg nem tesz kárt benned, mindaddig nyugalma lesz. – válaszolta legvégül. – De most ne haragudjatok, mennem kell. Hello.

Fogta magát és szélvész gyorsan elviharzott. Még azt se tudtam mondani, hogy „pá” vagy „szia”. Na de mindegy is. Marcus itt van nekem, és ez a lényeg.

Pár óra elteltével... (Matt szemszöge)

- Ezt az idióta barmot választotta helyettem Dorothy! Nem hiszem el! Mondd, mit tegyek Heléna? – annyira dühöngtem, hogy nem tudtam lefékezni magam. Úgy éreztem, hogy téboly van a lelkemben.

- Először is nyugodj Matty! Másodszor pedig tényleg szereted ezt a lányt?

- Hülye kérdés. Meg vagyok érte őrülve. Egyszerűen... kifejezhetetlen. – áradoztam Dor-ról.

- Figyelj, túl sokat nem tudok a kapcsolatotokról, de megérdemlitek egymást? – vallatott engem Heléna. Megfogott ez a kérdés... Lehet, hogy én nem érdemlem meg Dorothyt.

- Nem tudom akar-e velem lenni...

- Matt, szerinted miért választotta azt az EMBERT? – annyira érezni lehetett Hell hangjából a hangsúlyt... tudom, hogy mit akart ezzel mondani... - Ő neki nyugalomra és békére van szüksége. Szerinted hiányzik neki ez a kalamajka? Te angyal vagy, nem pedig ember. Nem tudsz úgy viselkedni, mint egy halandó. Én sem. Hisz én is őrangyal vagyok. A másik pedig, hogy sokkal nagyobb fájdalmat tudunk okozni, mint egy átlag lélek. A fizikai érintéseink sokkal erősebbek, lelkileg pedig földbe tudunk tiporni, ha az adott ember annyira szeret minket. Varázserőnk van... kábulatba tudunk ejteni több száz és millió embert. Ez nem normális élet. Nem is élet. Mi nem élünk. Mi folyton csak halunk... Ami persze teljesen abnormálisan hangzik, de mégis így van. Sose halunk meg, csak akkor, ha egy társunk öl meg. Netán a főnökünk. De akkor örökre. Nincs feltámasztás. Szerinted, ha téged valamelyik ismerősöd, ellenséged megöl, ő túlélné azt a fájdalmat? Ő nem él örökké Matt! Egyedül úgy lehetnétek együtt boldogok, ha ő is angyal lesz... De gondolom nem akarod ezt a sorsot szánni neki... Családja van... Persze nem a legtökéletesebb, de neki élnie kell... Nem pedig itt a mennyekben szárnyalni. Te se választottad volna ezt az „életet”. – valahogy szóhoz se bírtam jutni Heléna mondanivalója után... Megrázó volt a valóság.

- Igazad van, de szeretem! Értsd meg! Át akarom neki adni ezt a szerelmet, óvni akarom még a széltől is... Meg attól a patkánytól is... Nem akarom együtt legyenek! Nem illenek össze! Ez csak kínkeserves kapcsolat lenne, és tuti, hogy az a fenegyerek dobná ki Dorothyt... De Dor fülig szerelmes... és ez ellen nem tudok tenni... Úgy vettem észre van egy kis vonzalma felém, de azt a fájdalmat, amit én adtam neki, ő most törleszti. De meddig... Meddig akar gyerekként játszani? Ő is tudja jól, hogy Marcus... Marcus más... nem hozzávaló.

- Mintha te hozzávaló lennél Matt... most szövegeltem magunkról... fel se fogtad, amit mondtam? – dorgált meg Heléna.

- De én meg tudom védeni, ha kell... ezernyi jó tulajdonságom van... – védekeztem.

- Igen, amiket csak angyalként tudnak értékelni... emberek között ezeket nem mutathatod... Cirkuszi bohóc lenne belőled... sőt felfednéd kilétünket... Így is már túl sok ember tudja... És mi van, ha a kis Dorothy-d, még valakinek elkotyogja?

- Remélem nem. Így is már okozott elég galibát a barátnőjének...

- Akivel te kavartál ugyebár... Ezért jöjjön újra össze veled? Hogy újra megtedd vele? Gondolj már egy kicsit...

- Hé, most miért szapulsz engem Hell? Tanácsot kértem tőled, nem pedig pofonokat...

- Akkor ezeket vedd jó néven... Nem akarok rosszat, de azt se, hogy feleslegesen hitegesd magad. Ezernyi dolgot tettél már, amivel fájdalmat okoztál a lánynak... Azt várod, hogy hipp-hopp ezeket elfelejtse? – kezdett feldühíteni Heléna papolása, de sajnos még mindig nem fejezte be. – Látom, kezdesz mérges lenni... De ha mégis igazam lesz, és megmondja a szemedbe az okokat, amiért nem akar veled lenni, akkor egész nyugodtan a képedbe fogom vágni, hogy IGAZAM VOLT!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban... Nem bírtam tovább... Átalakultam és a mennyekbe menekültem... Ott legalább kiegyensúlyozottság van... Nem szapul senki sem... és tudok gondolkodni is.

Ahogy beléptem a hatalmas, fénylő kapun egy finom illat csapott meg. A menny illata. Ha szavakba kéne önteni, akkor azt mondanám, hogy meggy, vanília, fahéj, és egy csipetnyi rózsa illat. De persze ez angyal-függő. Mindenki mást érez. Mindenki azt, ami a legvonzóbb számára. Nekem ez volt a gyengepontom. A másik angyal tulajdonságunk, hogyha valakin ezt az illatot érezzük, akkor egész biztos, hogy ő az igazi nekünk... Nos, én ezt nem éreztem még Dorothynál, de meg vagyok győződve, hogy idő kérdése, és megérzem nála. Szeretem. Ez egész biztos. De szét fogom őket választani. Nem szabad együtt lenniük! Tehát... drága Marcus... jöjjön a BOSSZÚ!

31. Mégis happy end?

2011-12-26T09:29:00.000+01:00

Sziasztok! A címből ítélve nehogy megijedjetek, nincs vége a sztorinak! Most sokkal hamarabb hoztam új fejit, mint az előzőt, remélem örültök és hogy tetszeni is fog. Ebben a fejezetben Dorothy sokkal határozottabban lép fel, és ezzel jót ér el. De inkább olvassatok! Komizzatok is! :) Pussz, Lilly

Jelen pillanatot úgy jellemezném, mint érzelmek vihara. Egy részem örül annak, hogy Matt épp fojtogatja Marcot, de a másik meg félti. Viszont Mattet is megértem... Csak a viselkedését nem... Nem akarja, vagy tudja bevallani, hogy velem akar lenni... De miért? Persze megint csak jókor teszem fel magamnak a kérdéseket, amikor éppen valaki a halál torkában vergődik, mégpedig egy olyan személytől, akitől ritkán lehet megbocsátást nyerni. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Semleges akartam lenni, pedig nagyon jól tudtam, hogy nagyobb részt most én vagyok ebben benne. Én vagyok a tét. Miattam csattant ki ez. Bele kell avatkoznom, különben az egyik félnek bántódása esik... Úgy pedig még inkább elvágnám magamat előtte... Ő azt mondta, hogy normális életre vágyik, s én nem tudom ezt megadni nekem. Lehetséges... ugyanis egész életemben a vállamon lesz ez a teher, hogy én ismerem az őrangyalom, illetve hogy járatos vagyok a másvilágban. De miért én vagyok a kiválasztott? Miért nekem kellett ebbe belesodródnom? Nem akartam. Ha annak idején Yvette-tel nem hozatjuk haza magunkat, akkor ebbe az egészbe nem csöppenünk bele és nincs ez a galiba.

Ha Mattet választom, akkor egész biztos, hogy nekem még inkább nem lesz normális életem. Tuti, hogy fogok még földöntúli élőlényekkel találkozni, bár ezt inkább mellőzném. Érzem, hogy Matt akarja... Ha pedig Marcust választom, akkor mentsem meg őt, és támadjam hátba az őrangyalom. Mindennek tetejébe az se biztos, hogy Marc együtt akar velem lenni.

- Hagyjátok abba! Ennek itt semmi helye, rendje! Pedig Marc te megérdemelnéd, hogy jól megkínozzon Matt, de nem engedem, mert nem vagyok ilyen. Matt téged pedig őszinteségre kérlek. Ha nem lennék fontos, akkor most épp nem fojtogatnád Marcust. Tehát valamit csak érzel irántam, ha már az is felidegesít téged, ha engem megbántanak. – egyáltalán nem érdekelt most már semmi sem. – És ha most nem hagyjátok abba, akkor én hátat fordítok és lelépek. Onnantól kezdve pedig egyikőtök se érdekel.

- Most van valami közted és Matt között, Dorothy? – épp hogy engedett Matt a szorításán, Marcus egyből megszólalt.

- Mintha ahhoz olyan sok közöd lenne! – vágott vissza Matt, és újra szorított a fogásán. – Dorothy, légy szíves ne itt beszéljük meg! Nem vagyok olyan idegi állapotban.

- Nem érdekel Matt. Nagyon sokáig mindig halasztgattam a dolgaimat, hát ez most nem. Itt és most mondd meg, hogy kellek-e neked, avagy sem. Nem érdekelnek a kifogásaid, a hisztijeid, sem pedig a tématereléseid. Csak a válasz. Marcus előtt. Vagy olyan gerinces, hogy megmondd a szemembe, vagy választod a gerinctelen, gyáva nyúl szerepet? – eléggé kegyetlenül fogalmaztam meg, de nem akarom, hogy többet bárki is packázzon velem. Őszinteséget és gerincességet kérek. Nem többet.

- Miért olyan fontos ez neked Dorothy? Azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni. Nem értem, hogy ezzel most mit akarsz elérni. Igen, lennék veled, de nagyon jól tudod, hogy úgyse lenne jó vége. Másrészt pedig én nem vagyok hozzád való. Keress egy nálam jobbat, de ne olyat, mint ez itt! – mutatott Marcusra.

- Megint kibújsz ez alól... Miért kell szétmenniük azoknak, akik szeretik egymást? Bár ezt kérdezhetném Marcustól is...

- Tőle? Szerinted ő szeretett valaha is? Aki nem képes elfogadni téged a furcsa világgal együtt, az jobban teszi, ha eltűnik.

- Mindig is szerettem és szeretem is Dorothy-t! Ilyennel ne vádoljatok meg! – fuldokolt Marcus.

- Engedd már el az istenit! Hadd szóljon már közbe ő is! – kiáltottam rá Mattre, aki azon nyomban el is eresztette. Arcáról lerítt, hogy nem esett jól neki, de azért megtette. – Tudod Matt, ne más szeretetét cáfold meg, hanem a sajátodat, ugyanis te még a szerelmet is elutasítod, nem hogy a személyt...

- Dorothy, összehasonlíthatatlan vagyok ezzel itt! – vágott vissza hevesen Matt.

- De egyben mégis egyek vagytok... mindketten bántottatok engem és ezt nem lehet csak úgy eltörölni. – annyira makacs mindkettő... egyedül én vagyok az épeszű még??

- Dor, mikor utoljára beszéltünk, te szó nélkül elrohantál... meg se vártad, hogy én befejezzem a mondatomat... – már éppen megszólaltam volna, mikor ő újra folytatta – légy szíves hallgass végig, ne vágj közbe! Azt mondtam, hogy normális életre vágyom, amit te nem tudsz megadni... itt te elszaladtál... fogalmad sincs, hogy mit akartam mondani... de nem azt, amire számítottál... azt mondtam volna, hogy nem baj, ez engem nem érdekel, szeretlek téged és elfogadom ezt az Isten verte furcsa világot, amibe immáron már te is beletartozol. – szavakat se találtam arra, amit most kimondott... Akkor feleslegesen volt ez a hercehurca?

- De akkor miért nem rohantál utánam? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Miért kell a lányoknak azt hinniük, hogyha levágnak egy hisztit, utána mindig nekünk kell utánuk futni? Azt hittem, hogy majd visszajössz és megbeszéljük higgadt fejjel, de nem. Ehelyett te rám küldtél egy – itt gúnyosan felmérte Mattet, majd visszanézett rám – vérengző, idióta vadbarmot, aki az őrangyalod és ki tudja milyen okból fogva jött ide engem széttépni. Lehet azért, mert szeret téged, vagy azért mert angyali kötelessége.

- És még mindig igaz, amit mondtál volna? – kételkedtem mindebben, mert ami ma történt, az felülmúlja az eddigieket.

- Nos, abban az esetben, ha többet nem akar engem szétmarcangolni a drága őrangyalod. – Alku. Ha Matt nem tartja be, akkor lőttek az egésznek... Minden rajta dől el... Mattre néztem.

- Hagyjam elveszni azt, akit éppen vissza tudnék szerezni? Nem. Nem adom fel. Szeretlek Dorothy, és nem akarok ígéreteket tenni. Ennek itt biztos nem. – a francba! Miért ilyenkor kell közbevágnia?? Ha ezt most nem fejezi be, akkor fuccsra vághatja az egészet.

- És ezt eddig miért nem tudtad közölni? Miért akkor, amikor döntő pillanatokat élek át? Félsz, hogy elvesztesz? Eddig is félhettél volna, de eddig csak a magad világával törődtél. De képzeld el, nem fogsz keresztül vágni a számításaimon. Ha nem is ígérsz meg semmit, akkor is az lesz, amit én akarok. Még pedig... Marcus. – innentől kezdve Marcra koncentráltam. A másikat nem is vettem figyelembe. – Marc, én szeretlek, de nagyon jól tudod, hogy ezt csak azért csinálja, hogy mi ne lehessünk együtt. De kérlek, ezzel ne foglalkozzunk!

- Igazad van. – közelebb lépett hozzám és egy szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra. Furcsa volt újra érezni, de mégis annyira jó.

30. Váratlan vendég

2011-12-22T00:08:00.000+01:00

Sziasztok! Hát elég nagy szünettel, de meghoztam az új fejezetet. Függővég lett, azonban ezzel törekedni fogok, hogy minél hamarabb hozzam. Talán egy héten belül már hozni is fogom az újat, de addig is olvasgassátok és ÍRJATOK KOMIT! Köszi!!! Remélem tetszeni fog a feji! Pussz, Lilly

A reggel borzasztó volt. Sokkal rosszabb, mint előző nap. Tudtam, hogy már nincs remény arra, hogy újra együtt legyek Marccal. Amíg el volt tűnve, addig volt, de most már nincs. Egy cseppnyi sem. Egy kicsit viszont tartottam attól, hogy Marcusnak valami baja esik. Matt tényleg komolyan gondolta, amit mondott. De vajon miért fenyegetőzött? Csupán azért mert az őrangyalom, vagy van némi érzelmes oldala is? Meg akarom tudni.

Kikászálódtam az ágyamból és csináltam magamnak egy kakaót. Ez volt minden vasárnapi reggel kezdete, ez azonban teljesen más volt. Sokkal komorabb. Nyomasztóbb. Már mindenki elment itthonról. Apának az egyik munkatársával kellett találkoznia munkaügyben, Ang pedig a barátnőjénél van. Tök egyedül az egész lakásban. Szuper. Szépen elterveztem magamban, hogy most nézek valami rendíthetetlenül romantikus filmet és telebőgök vagy száz zsebkendőt, de ezt egy csengetés megzavarta.

Ajtónyitáskor egy nem várt személy állt előttem. Yvette.

- Szia, zavarok?

- Szia... mit akarsz? – kérdeztem tőle teljesen ridegen. Nem volt kedvem bűbájosnak lenni, főleg nem vele.

- Sokat rágódtam a mostanában történt dolgokon, és meg akarom veled beszélni. – engem aztán nem érdekel mennyit rágódott, csak tűnjön el innen...

- És mi van, ha én nem? Yvette, fel sem fogod, hogy most épp mi játszódik le bennem...

- Akkor áruld el! Erre való egy barát. – BARÁT?! Ez nevezi magát barátnak?

- Mit mondtál? Te? Te, mint barát? Barát az, aki összejön a másik exével? Mit szólnál, ha az egyik ex pasiddal összejönnék? Mit szólnál, ha azzal váltanék heves csókot? Biztos nem hagynád szó nélkül. És ezt bocsássam meg? Mikor még csak meg se kérdeztetek, hogy zavarna-e? – törtek ki belőlem újra meg újra az érzések. Nem bírtam visszafogni magam.

- Jó, én sem örültem volna... – már szakítottam is félbe.

- Jó?? Ennyi? Meg se próbálsz magyarázkodni! Tudod, ha igazán számítottam volna, akkor megkérdezel előtte, de ha tényleg igazán ismernél, akkor meg sem kérdezted volna, hanem hagytad volna a francba.

- De Dorothy, neked már úgyse jelent semmit! Matt a múlt! Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? – még van pofája ezt kérdezni... Hogy sülne le róla a bőr...

- AZ ÉLETEM RÉSZE VOLT ÉS LESZ IS! Fogd fel, te agyalágyult idióta! Ő az én őrangyalom. Nem én választottam. Csak kaptam. Vele kell élnem. És légy szíves most fordulj meg és tűnj a fenébe! – olyan módon küldtem el, hogy pislogott néhányat, majd megfordult és elment.

Sikerült olyannyira felidegesítenie, hogy már pirosra vakartam a karomat. Szerencsére nem sebesedett ki. Hatalmas nagy, trappoló léptekkel közelítettem meg a szobámat, ahol újabb meglepetés várt. Matt. Könnyes szemekkel és majdnem vérző karral léptem be szobába, mire ő felém rohant és meleg karjaiba bújtatott. Szabadulni próbáltam, de nem sikerült. Ám végül már menekülni se akartam. Jó volt ott lenni a közelében, érezni, hogy valakinek talán mégis jelentek valamit. Bár ő is megbántott, az utóbbi néhány napban kezdtem megenyhülni iránta.

- Hallottál mindent? – suttogtam a pólójához bújva. Mire ő egy halk fejbólogatással jelezte, hogy igen. – Annyira fájnak az emlékek... – nyögtem ki, mire ő csak sóhajtott egyet. – Mondd Matt, te szimplán őrangyalként viselkedsz velem, vagy több mint barátság? Kérlek, válaszolj őszintén! – el se hittem, hogy ilyet mertem kérdezni egy sráctól.

Ám ekkor eltolt magától, zsebre vágta kezeit és az ablakhoz sétált. Merengően tekintett ki az a havas tájra, de tudtam, hogy csöppet sem érdekli a környék.

- Miért kellett feltenned ezt a kérdést? – dörmögte.

- Mert van egyfajta megérzésem és meg akarok róla bizonyosodni. Szeretsz még? – úristen.. most mi járhat a fejében? Úgy futok utána, mint egy kétségbeesett lány... Fogd vissza magad Dorothy...

- Dorothy...ne állíts választás elé... – hadarta el nehezen.

- Választás? Milyen választás? – faggatóztam tudatlanul.

- Tudod te azt nagyon jól... Én őrangyal lettem... Ha te nem ismertél volna a való életben, és én így kapom a szerepem, te most engem nem is látnál... De mivel ismertél, és téged kaptalak, látható vagyok mindenkinek...Mindaddig, amíg élsz. Utána eltűnök. – magyarázta.

- Ne tereld a témát! Szeretsz még? – tettem fel újra a kérdést, és azt hiszem, utoljára is.

- Igen... szeretlek... de félek nem lenne jó vége... – fél?? De hát miért? Ha két „ember” szereti egymást, akkor mi állhat akadályt ennek?

- Nincs miért félned, mert Marcussal vége... Szabad a pálya... – mindeközben majdnem sikerült sírva fakadnom, de nem akartam neki kimutatni ezt.

- Vége? Miért? Ki kezdeményezte? – a kérdései olyan hamar értek, mint a villámcsapás. Mintha az összes kérdésére egyszerre akarta volna megkapni a választ.

- Ő akarta... – elég volt ennyit kimondanom, ő már dühöngött.

- Ő? Remek... Szóval kidobott... És miért? Azt nem mondta őfelsége? – látszott rajta hogy alig bírja visszatartani magát a teljes kitöréstől.

- Mert ő normális életre vágyik, és én ezt nem tudom neki megadni. – azt hiszem itt telt be a pohár Mattnél. Felkapta a kabátját és már ki is ugrott az ablakon.

- MATT! – kiáltottam utána.

Én is rohanni kezdtem, mert tudtam, ha odaér, nem köszöni meg Marc... Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, ha látom az ütközetet, de semmi jó. Szerencsére Marcék nem laktak túl messze, így viszonylag hamar odaértem. Becsöngettem, de senki nem nyitott ajtót. Ekkor éreztem azt, hogy be kell rontanom, még mielőtt késő lesz. Futottam fel a lépcsőn, végig a kis folyosón, majd berontottam Marc szobájába. Dermesztő látvány fogadott. Matt a falnak szegezte Marcot, mindeközben Marc hatalmas franciaágya romokban állt. Fából volt, de darabokra volt szedve. A függöny leszaggatva, a párnák széttépve.

- Dorothy, hogy kéred? Véresen vagy szárazon? Választhatsz! Hogy végezze ez a kis tetű? Úgy mint a párnák, vagy úgy mint a függöny? – tette fel a kérdést irdatlanul dühösen Matt.

29. Jóra fordul még valaha?

2011-12-02T20:31:00.000+01:00

Halihó Everybody! :) Meghoztam az új fejezetet, igaz kissé későn, de hoztam. Mostanában elég ritkán írok, de próbálok mindig újdonsággal előrukkolni. Ezúttal is az érzelmein vergődő Dorothy van a célpontban, végülis ki máson. Remélem tetszeni fog a fejezet és kapok hozzá kommentárokat is.Puszi, Lilly.

A szobában rideg volt a hangulat. Semmi mást nem lehetett érzékelni, minthogy valaki mindjárt tombol. Jelen pillanatban mindenki síkideg volt. Egyik percben hol Mattre, hol Marcra néztem, miközben ők a szemükkel gyilkolták egymást, bár ez nem jött össze. Ha erőviszonyokat kéne felmérni, egyértelmű hogy Matt győzne, hiszen ő egy angyal... Na de nem abban az értelemben, ahogy a hétköznapi emberek gondolnák... Belülről egyáltalán nem angyal... Átgázolt az érzéseimen, mit sem törődve velem, összejött az állítólagos legjobb barátnőmmel és most az Isten is ver engem... ő az őrangyalom...

Lassan már tíz perc telt el, de még senki nem szólalt meg. Nem bírtam tovább. Felálltam, és kisétáltam a szobából. Lementem a konyhába, ahol Marcus anyukáját találtam főzőcskézés közben. Kedvesen mosolygott rám, miközben megkérdezte, hogy náluk ebédelek-e. Illedelmesen visszautasítottam az ajánlatot, hiszen Marc tuti nem örülne nekem. Néhány másodperc múltán pedig egy nagy koppanást hallottam. Azonnal felrohantam az emeletre, berontottam a szobába, ahol éppen Matt fojtogatta Marcot.

- Ti mi a jó eget műveltek? – kiáltottam rájuk, majd közéjük másztam és szétválasztottam a balfékeket. – Miért akartad megölni?

- Mert olyat mondott, ami kegyetlenül felbosszantott. – válaszolta rendíthetetlen arccal Matt.

- Mit mondtál Marcus? – faggatóztam.

Egy kis idő múltán megszólalt.

- Csak annyit, hogy én nem hiszem el ezt az egész őrült világot. Bevallom, hogy megőrültem, és elmegyek a pszichiátriára. Nem hiszek se nektek, se a szememnek. Nekem ne akarja senki se bemesélni, hogy angyalok léteznek, mert NEM. Se lélekben, se fizikailag. Ne haragudj Dorothy, de ez nekem nem megy. Azt hittem, hogy te egy tök átlagos lány vagy, akivel gondok nélkül lehet együtt élni, ám mégsem. – amit mondott, az teljesen letaglózott. Most lettem dobva? Ne! Nem! NEM! Ő az akivel le akarom élni az életem! Ő! Senki más!

- Marcus, kérlek ne! – könyörögtem...nem lett volna szabad megalázkodnom, mégis úgy éreztem, hogy ő érte megéri.

- Na ide figyelj, te görény! Ez a lány sose könyörgött nekem! Sose! És te ezt figyelembe se veszed. Oda van érted, hát nem veszed észre? Bevallott neked egy szörnyűséges titkot, amit nem szabadott volna, feltette az életét ÉRTED, és egyben te is a sajátodat. Nem fogod fel, hogy mennyit érsz neki? Nem, mert makacs vagy mint az öszvér! Még egy ilyen műveletlen barmot... Sose olvastál fantasy könyveket? Vagy nem is olvasni öcsém! Filmet nézni, te állat! Miért nem hiszel még a saját szemednek se? Miért? De most jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el, és azt halál komolyan gondolom. Ha te megbántod ezt a lányt, most vagy máskor, én eljövök hozzád, és kitépem a szíved a helyéről. Nem fog érdekelni, ha ezért visszakerülök a pokol mélyére, ahol szenvedhetek majd. Nem! Ő érte bármit feláldoznék! A létemet is! Csak ezt tartsd szem előtt még amellett, hogy ezt a csodálatos lányt nem bántod meg. Szia Dorothy! – én szóhoz se jutottam Matt szövegelésétől. Most vagy az őrangyal beszélt belőle, vagy még mindig szeret engem... NEM! Nem szabad arra gondolnom, hogy ő meg én... Ez soha többet nem fog létezni.

Matt visszaváltozott emberi alakba és kiugrott az ablakon. Egy halk puffanást lehetett hallani, nem többet. Kétségbeesett arccal meredtem Marcusra, és vártam mit reagál erre. Úgy éreztem, hogy újra láng lobbant bennem Matt iránt... de közben Marcust is imádtam mindenen felül... Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.

- Adj választ! – böktem oda neki.

- Mit vársz? Álljak eléd térden állva és könyörögjek a bocsánatodért? – újabb csalódás ért engem... tönkre tettem mindent ezzel...a titokkal... soha nem lesz normális életem...

- Nem, csak egy választ, hogy mégis mit akarsz ezentúl tőlem.

- Jó kérdés... én normális életre vágyom, de te ezt nem tudod nyújtani... – itt kitört a belőlem a sírás és trappolva rohantam le a lépcsőn. Magamra kaptam a kabátot és futottam egészen hazáig.

Olyan szinten a lelkembe gázolt el a... férfi... hogy én nem tudom, hogy heverem ki. Megalázott...megbántott...összetört... mégis szeretem. Mattnek nem szabad megtudnia, hogy mégis mit tett Marcus, mert egész biztos, hogy nem éli túl...Akarom, hogy éljen, de ha én nem kellek neki, akkor nélkülem... Jóra fordul még valaha az én kis életem?

Ajándék nekem "writer"-től :))

2011-11-30T21:20:00.000+01:00

Sziasztok! Kaptam egy ajándékot, egy "writer" nevezetű emberkétől. Köszönöm szépen, és ki is rakom a képet. (:

28.A titok

2011-11-19T19:31:00.001+01:00

Halihó Everybody! Hát eléggé megküzdött az új fejezettel és elég sokára hoztam meg, de hát csak megérte. Az utóbbi időben elég sok minden történt velem, és többnyire depis hangulatban voltam, tehát nem volt kedvem írni. De aztán megjött a kedvem a versíráshoz és annak szenteltem egy kis időmet. Na de nem is húzom tovább az időt, remélem be fog jönni az új fejezet, mert újabb fejlemények vannak benne, és kérem a komikat is ám gyerekek! :) Puszcsi, Lilly

Napok óta csak hívom Marcust, és mindig ki van kapcsolva a telefonja. Mi lehet a baja? Még mindig a Mattes dolog? De miért? Megmagyaráztuk neki... Ám ezek szerint nem hitte el... Egyfolytában azon jár az eszem, hogy mit tehetnék, hogy szóba álljon velem. Talán el kellene mennem hozzá. És mi van ha nem örül nekem? Lehet hogy ki is dob.

Elmegyek! Így lesz tisztább a helyzet. Megtudom hogy akar-e találkozni velem, és hogy miért zárkózik így el.

Zimankós téli nap volt ez, mikor én nekivágtam ennek az útnak. A fák havasak, és az utat itt-ott jég borította. Kicsit paráztam attól, hogy hanyatt vágódom a jégpályán, de végülis csak túléltem. Útközben vidáman játszó gyerekeket pillantottam meg, amint hó csatáznak, vagy éppen hóembert építenek. Kedvem lett volna egy hóembert építeni. Abban mindig is jó voltam. Aput folyton levertem a gyorsaságommal. Szegény utólag már inkább segített nekem, minthogy ellenem felvegye a harcot. Ez volt az egyetlen, amit szerettem a télben.

Hamarosan odaértem a hőn áhított férfi házához. Ha netán arra kerülne sor, én arra is készen állnék, hogy elmondjam neki a teljes igazságot, csakhogy azzal veszélybe sodrom az életét. Nem akarom, hogy ő rá is olyan sors várjon, mint Yvettere, bár Yvette hibázott, az ő megpecsételődött sorsáról én tehetek.

Kopogtattam azt ajtón, és idegesen tovább ácsorogtam a küszöb előtt. Úgy örülnék, ha kiderülne, hogy feleslegesen paráztam. De ilyen nincs... Valami van, különben el tudnám érni. És nyílik az ajtó. Egy kb 40 éves, feketehajú nő nyit ajtót. Valószínűleg Marcus édesanyja.

- Jó napot kívánok, Dorothy vagyok, Marcust keresem! – szólaltam meg illedelmesen.

- Szia, mindjárt szólok neki, addig is gyere beljebb! – hívott be kedvesen a nő.

Ahogy beléptem a házba egy különleges illat csapott meg. Férfi parfüm. Mindig is imádtam, ha valakinek jó ízlése volt a parfümök terén. Egyszerűen megbabonázott. Lehet, hogy Marcusnak van ilyen jó illata? Tuti hogy a nyakába borulok, ha megbeszéltük a félreértéseket. Csak jöjjön már! Egy hosszú csigalépcső vezetett fel az emeletre, ahol gondolom a hálószobák voltak. Balra volt a konyha, jobbra pedig a nappali. Elég jómódúak voltak, ahogy elnéztem. Hiányban biztos nem szenvedett Marcus, de nem ezért jöttem össze vele. Maga a személyisége vonzott.

Lépteket hallottam az emeletről, amikor az emelet tetején megpillantottam Őt. Szívem egyre hevesebben kezdett el verni, és azt hittem mindjárt összerogyok az idegességemben. Térdeim ingáztak ide-oda, és lassan azt hittem, hogy most ájulok el az idegben. Gyorsan lesietett a lépcsőn, egyenesen futva, majd előttem megállt. Ő neki van ilyen illata. Nem bírok ennek ellenállni.

- De jó illatod van... – nyögtem ki kéjesen véletlenül.

- Hmmm, köszi. Egyébként, szia.

- Jajj bocsi, hangosan gondolkoztam. Szia, Marcus! Miért tűntél el így? – hadartam el gyorsan.

- Tudod, gondolkoznom kellett azon, hogy megéri-e olyan lánnyal együtt lenni, aki titkolózik előttem az expasijával együtt....

- De én nem titkolózom...

- Megint hazudsz.... ismerem a nőket, és tudom, hogy mikor hazudnak és mikor nem...

- Marcus...

- Nem Dorothy! Amíg nem mondasz igazat, fölösleges szóba állnom veled...

- Marcus, ha elmondom veszélybe sodrom az életedet, és akkor végképp nem fogsz nekem megbocsátani...

- De talán megértenélek.

- De értsd már meg, ÉLETVESZÉLYES a dolog. Egy embernek már elég gondot okoztam. Miattam fog meghalni...

- Miattad? Na látod, most már még inkább érdekel a dolog. Hadd kerüljek már én is egy kis életveszélyes szituba, kérlek!

- Igazán? Jó, akkor menjünk fel a szobádba!

- Csak aztán el ne tereld a gondolataimat mással...

- Ne félj, nem fogom...

Annyi cinikusságot éreztem a hangjában, mint még soha. Mintha kiszeretett volna belőlem... Na akkor küldene engem padlóra. Amint felértünk az emeletre a folyosó legutolsó szobájába vezetett be engem. Az isteni illat újra megcsapta az orromat, csak már valamivel enyhébb verzióban. Marcuson még mindig erősen érződött. A szobája egy srácéhoz se volt hasonló. Fiús volt, mégis elegáns és rendezett. Meglepetésemre egy hatalmas nagy franciaágyat tekintettem meg, és azzal szemben pedig egy plazma tévé volt. Elég nagy volt a szobája, két ember simán elfért volna benne.

- Na mondd, miről is van szó, amit nem lehetett elmondani az előtérben?

- Tudod léteznek angyalok. És nem csupán úgy, mint a mesékben. Igaziak.

- Most ezzel akarod terelni a témát? – bunkóskodott tovább.

- Nem Marc, ez a téma. Ez a titok. Matt az én őrangyalom. Ő nem ember. Most már vágod? – Marcusnak sikerült felhúznia.

- Nem ember, hanem egy angyal? Na ne szórakozz már velem! Angyalok nem léteznek, drága Dorothy! – vágta hozzám.

- Valóban? – és ekkor betoppant Matt is az ajtón teljesen váratlanul. Hogy tud így időzíteni? – Matt! Te mit keresel itt?

- Követtelek, és hát hallottam egy-két dolgot. Tudni akarja? Hát hadd tudja! Ő baja lesz! – s ebben a pillanatban átváltozott az angyali külalakjába. Hatalmas fehér szárnyait széttárta, és közelebb lépett a ledermedt Marcushoz. – Na most már hiszel öcsipajtás?

Szavazzatok rám!! :)

2011-11-06T13:42:00.001+01:00

Légyszi szavazzatok a blogomra, ezen az oldalon! -->

http://vampire-vampirefan.blogspot.com/2011/10/honap-blogja.html
Csak annyi a dolgotok, hogy kommentárban írjátok meg a blogom címét, tehát
www.halalangyala00.blogspot.com és hogy erre szavaztok. Sokat jelentene nekem! Én már szavaztam, kérlek ti is, ha szeretitek a történetemet. Köszi!! :)

27. Hazudni, avagy mégsem

2011-11-02T22:43:00.000+01:00

Sziasztok! Meghoztam az új fejit, remélem tetszeni fog. Próbáltam izgalmassá, és érdekessé tenni. Jó olvasást és komizást! Byee, Lilly

Hosszú csend következett azon az estén. Sem én, sem Matt nem akartunk tovább fecsegni. Túlléptem a határt. Annyi gondolat kavargott bennem, hogy én magam sem tudtam eligazodni közöttük. Borzasztó volt a felismerés, hogy most lehet, hogy maradandó károkat okoztam. Nem magamnak, hanem a természetfeletti világnak. Lehet, hogy most ezért halállal fogok lakolni, amiért eljárt a szám. Az is eszembe jutott, hogy egyféle poénnal kellene elütni ezt a dolgot, de a huzamos hallgatás miatt ez már rég ki volt lőve. Innentől kezdve nem lesz átlagos a kapcsolatom Marcussal, sőt lehet, hogy már nem is akar velem együtt lenni.

Töprengve ültünk mind a hárman a padon, de egyedül Marcus volt az, aki a legjobban fel volt indulva. Ideges volt. Dobolt a lábával, szemei közöttem és Matt között cikázott. Kezei ökölbe voltak szorítva, néha még roppantak is egyet. Ilyenkor csak nagyot sóhajtottam. Nem akartam elárulni az igazságot. Már az is elég, hogy Yvette tud mindent, és ennek ellenére mégis Mattet választotta. Iszonyatosan nagyot csalódtam magamban, amiért nincs annyi önkontrollom, hogy legalább visszafogjam magam ilyen helyzetekben. Rég elküldhettem volna Mattet, de nem tettem, inkább kivártam a megfelelőnek hitt pillanatot. Nos...hinni a templomban kell. Erre is rájöttem.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire feszült hangulatban lesz részem. Különös érzés tört rám...Egyfajta szerelmi háromszög, pedig nem is. Marcus és én egy párt alkotunk, Matt és Yvette szintén. Nincs itt semmilyen szerelmi háromszög... Akárhogy is próbáltam magamban elnyomni a feltörekvő sejtelmeket, egyszerűen nem hagytak nyugodni. Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy ez a két fiú ma még egymás nyakához fog ugrani, és nekem kell majd leállítanom őket. És mi van, ha netán nem sikerül? Ha valamelyiküknek bántódása esik? Matt nem fog tudni leállni, ha Marcus provokálni fogja.

Marc váratlanul felpattant a padról és idegesen járkálni kezdett fel-alá. Csípőjén továbbra is két keze pihent. Egyre csak a földet bámulta, és várta, hogy választ adjunk neki. Vajon mikre gondolhat? Lehet, hogy azt hiszi, hogy Mattel megcsalom? Vagy hogy szórakozunk vele? És lehet, hogy az is felmerült benne, hogy miért kezdett egy ilyen gondterhelt csajjal. Ez bántana a legjobban.

- Meddig kell még nekem itt várakozni? – szegte meg a csendet Marc.

Továbbra is némán ültünk a padon Mattel, amikor újra megszólalt Marcus.

- Nézd Dorothy! Ha nem árulod el, miről van szó, akkor elfelejthetsz véglegesen. – ahogy belegondoltam, hogy nincs többé normális barátom, akibe fülig szerelmes vagyok, és még sose vágott át, a hideg kirázott... Nem akarom elveszíteni!

- Marcus, ha én ezt most elárulom, akkor annak következményei lesznek... Lehet hogy soha többet nem láthatsz. – válaszoltam neki búsan, mire ő csak felvonta szemöldökeit.

- Figyelj pajtás! – szólt közbe Matt.

- Nem vagyok a pajtásod! – vágott vissza Marc.

- Jó, nem vagy a pajtásom, de akkor is figyelj! Az iskolában van egy feladat, amit teljesíteni kell. A kiválasztott diákok kapnak egy feladatot, amit végre kell hajtaniuk, viszont erről senki sem beszélhet. Aki hibátlanul végig csinálja a megbízást, az nagy jutalomban részesül. Nos, nekem volt olyan szerencsém, és azt a küldetést kaptam, hogy legyek Dorothy őrangyala. – hogy milyen jártas ez a Matt a hazugság kitalálásában. Megmentett saját magamtól! Atya ég... már megint ajnározgatom. Nem tudom elfelejteni úgy, hogy állandóan a sarkamban van, és közben együtt van azzal a szukával... Viszont ahogy észrevettem, Marcus eléggé ráncolta az arcvonásait Matt válaszán.

- És ezt higgyem is el? – olyan cinikusság érződött a hangjában, mint még soha. – És ezt Dor miért nem tudta kinyögni, nagyjából fél óra alatt?

- Mert nem akart rosszat nekem, és mert neki is tartania kellene a száját. – hoppá, egy célzás... De igaza van... – Kérlek, ne mondd el másnak, különben vesztünk.

- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem, de mi a garancia rá, hogy nem vágtok át?

- A bizalom...hogy bízol bennem. – mentegetőztem.

- Akkor most küldd el ezt a pojácát! – követelte. Soha nem volt még ilyen. Éreztem, hogy nem akarja elhinni, amit Matt mondott.

Megtettem, amit Marcus kért, és elküldtem Mattet. Nem könnyen, de sikerült. Még mindig nem tettem túl magam rajta teljesen. Egyszerre két fiúért is dobog a szívem. Az egyik galádul átvágott, a másik pedig az igazat akarja hallani mindenáron. És Matt még ki is kezdett az állítólagos legjobb barátnőmmel, ja ééééés még bántani is próbált egy bulin.. Egyértelmű, hogy Marcust kéne választanom, de nem megy. Hiába, Matt teljesen belopta magát a szívembe.

Miután Matt elment, Marcus hazakísért. Egész úton csendben voltunk. Mikor hazaértünk, egy puszit nyomott az arcomra és elment. Furcsa volt...

26. Boldogan, míg meg nem...?

2011-10-27T18:27:00.002+02:00

Hellóka Everybody! :) Nem kaptam valami sok komit az előzőhöz, de nem bánom. Akik írtak, azoknak ezer köszönet. Remélem tetszeni fog az új feji. Jó olvasást és komizást! Pussz, Lilly

Teltek a napok, s ezáltal Marcussal egyre jobban egymásra hangolódtunk. Kölcsönösen gyógyítottuk egymás lelkét. Neki összetörte a szívét a barátnője, méghozzá nem is akárhogyan, nekem pedig kissé meggyűlt a bajom az exemmel. Szerencsére apának már nem kellett bemutatni, sőt egészen összebarátkoztak.

Időközben persze eszembe jutott, hogy vajon Marcus tényleg normális srác-e és ugyan nincs semmi természetfeletti képessége. Nos, ez már az én paranoiám volt. Sajnos... Egyszerűen már félek a fiúktól...Vagy összetöri a szívem, vagy valami idióta, agyament őrült. Soha többet nem akarok természetfeletti lényekkel találkozni. Talán a kivétel az még anyám, de vele is már régóta nem beszéltem. Hiányzik, de persze nem lehet állandóan mellettem.

Suliban iszonyat nehéz volt visszafognom magam Yvette előtt. Gyűlöltem, amiért így hátba szúrt engem. Kikezdett az ex pasimmal és még csak meg sem kérdezte, hogy zavarna-e engem.. Na persze ki gondolta volna, hogy neki is bejön Matt.. sosem mutatta ki. Néhányszor próbált közelebb férkőzni hozzám, de ilyenkor vagy elhajtottam, vagy más társaságba vándoroltam. Még csak a közelében sem akartam lenni ennek a dögnek. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, az egykori legjobb barátnőmre, de egy igazi barátnő nem teszi ezt a másikkal. Én sose tettem volna vele... most már sajnálhatja, hogy így elbaltázta.

Egyik délután miután vége lett az utolsó órámnak és éppen tartottam volna ki az ajtón, hirtelen egy magas fickó állt az utamba. Barna póló volt rajta, és kilátszottak az alatta lévő kockák. Meglátszott rajta, hogy egy izomkolosszus, vagy csak egy mennybéli angyal. Feltekintettem rá, és nem bírtam felfogni, hogy még mindig kísért a múltam.

- Oda kint vár a szőke herceged, Dorothy? – duruzsolta lehajolva a fülembe.

- Ezt honnan veszed? – kérdeztem olyan flegmán, ahogy csak tudtam.

- Azok a szerelmes pillantások...mindent elárulnak. Én miért nem...? – nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját, úgy vágtam közbe.

- Drága Mattyke, te éppenséggel nem érdemelted ki. És most takarodj az utamból, úgyis van jobb dolgod, például a szukáddal foglalkozni. Na csá! – löktem félre a vállammal és viharzottam ki az ajtón.

Ahogy kiértem a rossz kedvem tovaszállt, és temérdek boldogság telepedett a lelkemre. Marcus nyakába ugrottam, plusz egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára. Ő felkapott engem és szájon csókolt. Annyira boldog voltam vele. Nem olyan régóta voltunk együtt, de végre úgy éreztem, hogy ezzel a sráccal minden rendben van. Tök átlagos, és nem valami mutáns lény. Az én egyszerű, normális Marcusom.

Viszont annyira azért még nem avattam bele az én egyáltalán nem normális életembe, hogy felfedjem előtte Mattet, és az Yvette felé tett ígéretemet, amit természetesen nem fogok végrehajtani, de illő lenne majd egy idő után tudnia erről is. Végülis nem olyan életbe vágóan fontos közölni vele, hogy „Hé, figyelj! Én egy angyallal jártam, aki meg akart engem ölni, most pedig hirtelen az őrangyalommá nevezték ki.”. Csöppet sem lenne valami lelkes, sőt lehet, hogy ki is kergetném ebből a valóságos életből az egyetlen épeszű embert.

A találkozó olyannyira jól sikerült, hogy én már haza se akartam menni, és szabályszerűen Marcus ölében akartam maradni. De persze ezt nem lehetett. Apa totál kiakadt volna, hogy ez a fiú milyen fontos lett nekem és stb. Bár nem tudom... Megkedvelte...

- Figyelj, szerintem már vagyunk annyira bizalmas kapcsolatban, hogy eláruljunk egy-egy titkunkat egymásnak. Mit szólsz? – ölelt szorosabban magához közben.

- Ha elárulom a titkomat, az már nem lesz titok. – vonakodtam.

- Nem bízol bennem? – kérdezősködött tovább Mr. Kíváncsi-fáncsi.

- De bízok, viszont van az embernek egy bizonyos magánszférája, amit nem akar másokkal megosztani. És már ne is haragudj Marcus, alig néhány hete vagyunk együtt, nem fogadtalak még teljesen a bizalmi körömbe. – közöltem vele ridegen és komolyan a tényeket. Ahogy észrevettem rajta, elég rosszul eshetett neki. Lazított az ölelésen.

- Értem. Hát akkor nem kell elmondanod, amit nem akarsz. Majd idővel. – válaszolta csöndesen. Megfogtam a kezét és újból hozzászóltam.

- Köszönöm, hogy megértesz. – ám ekkor felcsattant egy ismerős hang. Kezdett egyre jobban feldühíteni a helyzet. Már egy csöppnyi nyugalom se jár nekünk?

- Nocsak Dorothy, hát miért nem bízol meg ebben a láthatólag jó lelkű fiúban, aki nem mellesleg a te szerelmed? – ahogy a képembe vágta az igazságot, ez a mérhetetlenül rosszindulatú Matt, szinte hallani lehetett a pofon csattanását. Legszívesebben jól pofán vágtam volna, ha Marcus nem húz újból magához.

- Matt, te mi a jó eget csinálsz itt? – eközben gúnyos arckifejezéssel méregettem, amit ő egyáltalán nem vett jónéven.

- Én?! Én, éppen próbállak jó útra téríteni Dor.

- Mondd, te ki vagy? – most már Marcus is beszállt a ringbe. Királyság!

- Kérdezd inkább Dorothyt! – pillantott rám megfontolt mosollyal Matt. De meg fogja ő még bánni! Marcus rám nézett, mintha a választ várná tőlem. Nem. Nem fogom bevallani, hogy Matt az exem. Fejrázással jeleztem, hogy erről nem kívánok nyilatkozni.

- Dorothy, kérlek, ne legyél olyan, mint a többi lány, akik barchobát játszanak a pasijukkal! Mondd, ki ez a srác? – nagyot kellett nyelnem a válaszhoz. Elérkezett ez a pillanat is... Nem most kellett volna. Túl korai...

- Az expasim. – válaszoltam komolyan, mire Matt önelégült képet vágott.

Marcus nem igazán tudta jó helyre tenni, ezt az új információt, inkább idegességében elkezdett sétálgatni körbe-körbe. Valami azt súgta, hogy ennek nem lesz jó vége... Eközben pedig Matt elkezdte simogatni a hátam, mire én erőteljesen ellöktem magamtól.

- És ezt mikor akartad elárulni? Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy naphosszat koslat utánad valaki? Megcsalsz Dorothy? – fakadt ki dühösen Marc, és kezeit a csípőjére helyezte. Fölényes helyzetbe került. Most vagy bevallom neki az egész hacacárét, vagy hallgatok, és akkor még jobban kiakad, sőt kombinálni kezd. Diplomatikusnak kell lennem.

- Marcus, légy szíves higgadj le! Te most elkezdtél kombinálgatni, ami teljesen felesleges. Matt és én szakítottunk. Nincs köztünk semmi. Arról pedig nem tehetek, hogy egésznap a nyomomban jár. Nincs még túl azon, hogy dobtam. – torokköszörülés hallatszott el Matt irányából. Valószínűleg neki nem tetszett, amit mondtam.

- Azért itt egy s más, tisztelt Marcus.

- Befognád a szád, és nem pofáznál bele a mi dolgunkba? – ordítottam rá Mattre. – Tudod, rohadtul idegesítő, ha bele ütöd az orrod olyanba, amihez abszolút nincs közöd. Most pedig takarodj innen a jó büdös francba! – küldtem el ezt a mócsingot.

- Ejnye, hogy kinyílt a csipád Dorothy! Zavar, hogy a MI érdekeinket védem? – célozgatott. El akarja árulni Mattnek ezt a förtelmes világot.

- Miről beszélsz? Mégis hogy véded az érdekeiteket, ha most el akarod árulni.

- Én nem akarom elárulni. De arról gondoskodom, hogy te ne is akard. – mi az, hogy meg akarja mondani, hogy én mit tegyek?

- Ó, igen? Hát azt majd én eldöntöm. – hirtelen az indulattól vezérelve elkövettem egy hatalmas hibát. – Marcus, ők nem emberek. Matt az én őrangyalom. Tessék, most már nem tudod megakadályozni. – vigyorogtam rá kínomban, pedig tudtam, hogy ezért büntetés fog járni.

- Mi az, hogy nem emberek és hogy a Te őrangyalod? – kérdezte feszülten érdeklődve Marcus, mire én csak a szememet forgattam.

25. Támadás

2011-10-20T21:09:00.003+02:00

Sziasztok! Hát meghoztam az új fejezetet. Nem lett túl hosszú, de remélem ennyivel is megelégszetek és hogy tetszeni fog. Ugyebár függővéggel fejeztem be a mostani rész is izgalmas lett és valamivel jobb hangulatú is. Annyit megsúgok, most már lassan eljönnek a boldogságos idők. Na jó olvasást és kérem a komikat, ha már elolvastátok! Puszi, Lilly

Legutóbb ilyet csak vagy rémálmomban, vagy horrorban láttam. Horrorfilmbe illő tér tárult elém. A folyosó tocsogott a vérben. Ha film lett volna, akkor azt mondom, ez tuti, hogy csak ketchup. Ez viszont nem. Érezni lehetett egyféle dögszagot, bűzt és a vért. Az, hogy még hullákat nem pillantottam meg, az még cseppet sem volt igaz. De mi ez a szörnyűség? Ki tette és miért? Teljesen letaglózott a látvány. Óvatosan kikerülgetve a tócsákat előrébb haladtam. Egy lélek sem volt a közelben. Mindenki meghalt volna? Lenéztem a földre és megpillantottam egy kis papírt. Felvettem, de nem csak annyi volt ráírva, hogy „Casey+Adam”. Szerelmes pár. Ám a megfeledkezés közepette valami elsuhant előttem.

- Hé, valaki van itt? – kiáltottam fel. Gyorsan az előtérbe szaladtam, amikor újra elszáguldott előttem egy lény. – Ki vagy? És mit akarsz? – kiabáltam. Morgást hallottam. Hátra fordultam, mire megláttam Alisont. Rég nem találkoztam vele, és most itt újra. Feléledtek a régi emlékek a barlangból. Akkor is végezni akart velem, de Ben nem hagyta. Ott Ben akart velem végezni, de hála Mattnek nem sikerült. A francba!! Miért jut állandóan eszembe az a szemét? Egyedül vagyok. Nincs, aki megvédjen...Mondjuk nincs is szükségem rá. A végzetem elől nem menekülhetek.

- El foglak kapni kislány! – ordította teli torokból a szuka.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem tőle remegő hangon.

- A lelked, drága virágszálam. – s ekkor szemei feketévé váltak, szárnyai pillanatok alatt kinőttek és már rám támadt volna, ha valamiféle pajzs nem húzódik körém. Úgy pattant le rólam a nő, hogy öröm volt nézni. De minek köszönhető ez a védelem? Nekem nincs semmi képességem. De akkor ki volt?

- Hát mégsem hagysz minket békén?

Támadt rá hátulról valaki. Valaki, akinek ismerős volt a hangja. Túl ismerős. Az ismerős alak mellém állt. Attól kezdve tudtam, ki az, aki kiáll értem. Matt. Nincs rá szükségem. Miért kell állandóan védelmeznie? Egyáltalán mi ez a pajzs?

- Szállj le Dorothyról, különben megbánod! – fenyegette.

- Ó, mi az Mattyke? Hm? Annak ellenére, hogy mindennek elhordod szerencsétlen lányt, mégis megvéded? Micsoda gavallérság! – mondta gúnyosan a nő. – És még a barátnőjével is összeszűrted a levet! Hát ez igazi angyali tulajdonság. – gúnyolódott tovább Alison.

- Te is tudod jól Alison, hogy Ben sosem szeretett téged. – görbítette a témát Matt. Nem bírtam már tovább, és beleszóltam.

- Mondd...Matt! Mégis miért védesz meg engem, mikor gyűlöljük egymást? És mi ez a fal körülöttem?

- Dorothy, van valami, amit még nem tudsz, de azt nem most fogom elmondani. Szállj ki ebből a csatából!

Azzal neki rontott a démonnak. Alison se maradt veszteg, másodpercnyi leforgás alatt tűnt el a színről. Hiába forgott Mat ide-oda, nem látta sehol sem a dögöt, amikor hátba nem támadta a szipirtyó. Irdatlan sebességgel hajította a gipszfalhoz, ami be is szakadt Mattől. Asszem lesz számlája a sulinak, csak szabaduljak ki ebből a láthatatlan börtönből.

Matt feltápászkodott, szeméből vér folyt, ami bemocskolta a csodaszép fehér szárnyát. Akárhányszor nézek rá, egyszerűen sosem tudom csodálás nélkül hagyni a szépségét. Most Matt rontott rá kegyetlenül. Egy pillanat alatt tépte ki Alison szívét a helyéről, a szárnyaival együtt. Ennyire gusztustalant még nem láttam... Atyaég! Gyomorforgató érzés...

A fehér harcos visszafordult és szája széléről démoni vér folyt le... Alisoné... megölte. Hát már ő sem fog kísérteni engem.

- Most már kijöhetsz! – bátran előrébb léptem és meglepődve vettem észre, hogy már nincs körülöttem semmilyen fal.

- Hát ez meg...?! Te csináltad? – kérdeztem tőle elcsodálkozva.

- Igen.

- De miért?

- Dorothy, egy valamit még nem tudtál ez idáig... Mivel hivatalosan is mennybéli angyal lettem, megkaptam egy posztot. Őrangyal lettem. A tied. – Mivan? Ahj ne már!

- Nincs szükségem házi őrizetre. Szállj le rólam és legyél csak Yvette gondviselője!

Azzal elviharoztam. Hát nem igaz, hogy a múltam kísért... Miért nem lehet lepattanni rólam?? Azt akarom, hogy Matt hagyjon békén engem. Elég volt belőle, meg a zűrös dolgaiból. Nincs szükségem angyalra.

Útközben felerősödött a szél. Lassan már úgy volt, hogy felkap a szél és elrepülök, de mégsem. Hogy lenyugtassam magam, bedugtam a fülest a fülembe és hallgattam egy kis zenét a kedvenc előadómtól, a Take That-től. Nagyon szerettem az egyik lázadó zenéjüket. Ami egyszerre megnyugtatott és felpörgetett. Ez a nap sem telt el események nélkül, így persze az úton is történt egy s más. Ennél rosszabb már úgy sem lehet... Éppen a kedvenc parkomnál fordultam le, amikor mit látok? Marcus tart felém, méghozzá cseppet sem boldog arccal.

- Szia Marcus, hát te?

- Szia Dor...

- Mi a baj? – faggatóztam.

- Dobtak...

- Micsoda? – akármennyire is szomorú témáról volt szó, azért valamilyen szinten örültem neki. Olyan gonosz vagyok...

- Susan szakított velem...

- Ohh...sajnálom...

- Sétálunk egyet? – kérdezte tőlem.

- Sétáljunk! Kísérj haza, addig beszélgetünk.

A séta alatt elég sok minden kiderült, többek között az is, hogy a csaj már kb 1 hónapja csalja, de csak most volt benne annyi gerinc, hogy be is vallja. Basszus, legalább élőben tette meg, és nem interneten vagy telefonon keresztül. De hogy szalaszthatott el egy ilyen remek fiút?! Marcus teljesen összeomlott... Nagyon szerette a lányt, de az átvágta... Hát ez szép... Nagyjából másfél óra múlva haza is értünk. Az ajtóban szorosan magához ölelt és egy puszit nyomott az arcomra, mire én fülig pirultam és csillogó szemekkel meredtem rá. Ám ekkor megcsókolt. Olyan fantasztikus érzés volt, amilyet még soha nem éreztem. Még Mattnél sem... Ezzel a csókkal teljesen levett a lábamról. Visszavonhatatlanul beleszerettem.

24. Lelki összeroppanás

2011-10-12T21:17:00.000+02:00

Sziasztok! Nem lett valami hosszú a mostani fejezet, de valamivel elő akartam rukkolni, szóval itt az új feji. Remélem kapok ehhez komikat. Az előző fejezethez 2 komi itt blogon, 2 komi pedig facen érkezett. Nekik nagyon köszönöm! Ez a fejezet ismét nem a legboldogabb, de higgyétek el, jönnek még boldog idők, sőt sokkal de sokkal izgalmasabb időszakok is. Jó olvasást, és komizást! Köszi! Pusssz, Lilly

Reggel amikor felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha már senki sem maradt volna.. Voltaképp igazából tényleg így van.. Egyedül csak Marcus az, aki normális lányként tekint rám. Korán kellett kelnem, hiszen ma már megkezdődik a suli. Úristen, de nehéz lesz újra visszarázódni! Kis idő elteltével kikóvályogtam az ágyamból, és elkezdtem készülődni.

Nem volt túl sok kedvem piperézkedni, így csak egy könnyű kis sminket dobtam össze, és egy laza ruházatot. Miután ezt megtettem elindultam le a lépcsőn, hogy megigyam a reggeli kávémat. Nos, nem várt meglepetés fogadott. Nagypocakos-Angela ült az asztalnál, miközben teát iszogatott. Köszöntem neki, mire ő is.

- Dorothy, annyira jó hírem van! – na mit lehet már az? Tán elköltözik? Mert akkor örömtáncot járok itt helyben.. – Kitűztük apáddal az esküvő dátumát. – MIVAN?? – Március 21-én lesz. Leszel a koszorúslány? – ez most olyan sokként ért engem, hogy az hihetetlen...én? Koszorúslány? Ott se leszek! Nem akartam elhamarkodottan válaszolni neki, mert szeretnék apával jóba lenni.

- Még szeretnék ezen gondolkodni, de most mennem kell. Szia.

- Szia Dor!

Jézus, atya világ! Ez életem legrosszabb reggele... Mi jöhet még ezek után?

Éppen a buszon voltam, amikor 2 srác elkezdett verekedni.. Na mondom, ez király! Viszont nem ez volt az egyik zavaró tényező.. két csaj úgy röhögött, mint egy ló. Iszonyatos volt hallani. Mellettem egy elég zárkózott-típusú fiú ült, nagyjából korombeli lehetett. Csak maga elé gubbasztott, baseball sapka volt rajta és valami rockos zenét hallgathatott, mert nagyon dübörgött a fülese. Váratlanul felém fordult és belenézett a szemembe. A frászt hozta rám! Szemei tisztára vörösek voltak, majdhogynem véreztek.

- Bocs, tudnál adni egy zsepit? Nagyon meg vagyok fázva. – még mindig teljesen le voltam blokkolva...gyorsan előkotortam a táskámból 2 zsebkendőt és odaadtam neki. – Köszi. – kis ideig haboztam, de aztán hozzátettem egy „szívesen”-t.

- Mi történt veled? – nem hagyott nyugodni ez a kérdés.

- Elpattant egy ér a szememben. Ugye milyen szerencsétlenség? – mosolygott rám kedvesen.

- Az.

Ez volt az utolsó, amit hozzászóltam. Egész kedves fiú, de a szeme nagyon elrettentő... Az út további része unalmas volt. Amint leléptem a buszról a közeli pékség felé vettem az irányt. Vettem egy lekváros buktát, majd tovább haladtam. Amikor odaértem a sulihoz iszonyat harag öntött el. Hát ennek nem sül le a bőr a pofájáról? Mit láttam? Yvette és Matt a suli előtt smaciznak. Kedvem lett volna felképelni mindkettőt, de legfőképp Yvette-t aki nem méltó a legjobb barátnői címre, így csak közelebb mentem és mikor abba hagyták csak öldöklő szemekkel meredtem Yvette-re, aki egyből feleszmélt a nagy szerelemből...

- Dorothy várj! Kérlek! – megfogta a vállam, mire én elrántottam. Nem érdekelte. Csak jött utánam. – Figyelj, van valami, amit el akarok mondani. – nem érdekel. – Kérlek, állj meg! – nem állok meg! Már nem a barátnőm... – Dorothy!

- Na, ide figyelj! Látom, téged roppantul nem izgat, hogy épp az exbarátommal smároltál, és az sem, hogy te VOLTÁL a legjobb barátnőm. Nincs mit mondanod, mert nem érdekel, mint ahogy téged sem érdekelt az, hogy én mit szólok a ti kapcsolatotokhoz. És tudod mit? Nagyon jól tudod, hogy Matt mi is valójában, és te még így is elfogadod. Szánalmas, amit művelsz. Meg akart ölni engem, és téged ez csöppet se ingerel. Hát jó. Tedd, amit jónak vélsz, de ha mégsem úgy alakul, ahogy te akarod, nehogy hozzám merj jönni, mert kegyetlenül megbánod. – azzal elfordultam és mentem tovább. Azok, akik épp mentek volna be suliba, azok csak nézték a showt. Nagyszerű látvány volt biztos, hogy épp most dobtam ki véglegesen Yvette-t.

- Dorothy, meg sem akarsz hallgatni! Épp ma akartam megkérdezni, hogy baj lenne-e.

- MA? Hát elkéstél kicsi szívem, mert épp rajtakaptalak. És tudod mit? Meg is érdemlitek egymást. Ugyanolyan görény vagy mint Matt, csak éppen lányban. Soha többet nem akarok veled beszélni, és készülj, egy év múlva neked annyi!

Otthagytam. Legalább most már tudja, hogy mire számítson pontosan egy év múlva. Én nem fogom egy ilyen alávaló céda miatt feláldozni az életemet.

Az órák csak úgy pörögtek a szemeim előtt. Semmire sem koncentráltam, egyszerűen csak néztem ki a fejemből, és merengtem. Eszembe jutott sok minden... amikor együtt buliztunk Yvette-tel...amikor találkoztam Mattel...mikor kiderült a titka...s mindezt megtudta Yvette is...mikor Matt bejelentette, hogy Yvette angyal lesz...a szertartás, ahonnan Matt megmentett...a részeges buli...és a mai nap. Kész romhalmaz az életem... Hamarosan végetért az utolsó óra is, és mindenki felszabadultan távozott a teremből.

Velem végződött a sor. Az egész emelet elcsendesült. Túl gyorsan. Kiléptem a teremből ám iszonyatos kép fogadott. Magam sem hittem a szememnek. Ez csak illúzió?

23. Teljesen összetörve

2011-10-05T19:41:00.000+02:00

Sziasztok! Azért raktam fel ma az új fejit, mert egyrészt már nem tudtam vele várni, másrészt pedig holnap és pénteken nagyon elfoglalt leszek, tehát nem lenne időm. Remélem tetszeni fog a fejezet és kapok hozzá kommentárokat. Nagyon örülnék neki. Addig is jó olvasást, már készülőben van a 24.feji szóval komiii :D Na pussz, Lilly

Nem volt könnyű a reggel. Az egész házban síri csönd uralkodott. Fura volt. Valaki mindig szokott zörögni. Akkor most mi van? Lementem a konyhába, ahol egy cetli fityegett a hűtőn.

„Elmentünk Angie-vel nőgyógyászhoz, ultrahangra. Majd jövünk.”

Király. Tegnap erről nem volt szó... Tehát ennyire haragszik rám apa...

Felmentem a szobámba, ahol felrángattam magamra egy göncöt. Gondoltam felnézek az egyik közösségi oldalra, ahol fent vagyok. Nem vagyok nagy számítógép-mániás, inkább olvasni szeretek, bár az utóbbi időben nem volt túl sok időm. Ahogy beléptem az oldalra, ezernyi levél árasztott el. Na jó, csak 7. Az egyik levél Yvette-től jött. Eszembe jutott a tegnap este egyik része...Iszonyúan fájt a gondolat. Csalódtam Yvette-ben. Hogy tehetett ilyet? Alapszabály, hogy nem mászunk rá a másik ex barátjára, akkor ő belé mi ütött? Nekem ne hozza fel mentségnek, hogy bepiált. Ez állt a levélben:

„Ne haragudj a tegnap estéért. Nem gondolkodtam. Egyszerűen csak megtörtént mindaz, aminek nem kellett volna. Bocsáss meg! Mit mondjak még?”

És még van képe azt kérdezni, hogy mit mondjak még. Nem válaszolok neki, mert még olyat írok, hogy még magam is megbánom. Senkinek nem válaszolok. Nincs szükségem rájuk. Nincs! Igaz, hogy mindjárt itt van a suli, és Yvette az osztálytársam, de akkor sem fogok csak azért odamenni hozzá, hogy ne legyek magányos. Csupán egyedül akarok lenni. Illetve nem... Marcus...rá van szükségem. De hogy érjem el, ha csak a nevét tudom? Keressek rá a neten? Igen! Beírtam az oldal keresőjébe, hogy Marcus Henson, mire kidobott egyetlen egy nevet. Ő az. Profilképe pedig...a barátnőjével van. Boldognak tűnnek... Mit akarok én? Nincs neki szüksége rám. Nem ártom bele magam a kapcsolatukba...Nem leszek egy átkozott dög... És nem áldozom fel magam Yvette-ért. Nem érdemli meg. Viszont ha nem áldozom fel magam, akkor szenvedhetek tovább itt a Földön... Istenem! Váratlanul megszólalt a csengő. Remélem nem Yvette, mert helyben rávágom az ajtót... Levánszorgok a lépcsőn, és kinyitom az ajtót.

- Szia! Mi a baj? – atya ég! Ne kínozz élet! Itt van a nagy ő, és...fáj. Tetszik, jobban meg akarom ismerni, de nem lehet! Barátnője van.

- Szia, Marcus! Semmi-semmi. – nem akarta elhinni. Felemelte az államat, és mélyen belenézett a szemembe.

- Áruld el! – miért van az, hogy alig ismerem, és már belehabarodtam?

- Csak a tegnap este. És te mi járatban vagy itt? – tereltem a témát.

- Gondoltam benézek hozzád, hogy vagy a tegnap éjszaka után.

- Jah, köszi. Bejössz? – hát már csak ne ácsorogjon kint télen.

- Szóval, beszéltél már barátnőddel?

- Nem a barátnőm. És ti hogy vagytok?

- Jól. Merre van a szobád?

- Fent az emeleten, balról. Egyébként tök fura, hogy nemrég ismerjük egymást, és úgy viselkedünk, mintha évek óta ismernénk a másikat.

- Igen, én is ezen gondolkoztam el.

- Hozzak neked valamit? Egy kóla, vagy valami más? – kínálgattam.

- Egy kóla jó lesz. Addig felmegyek a szobádba, körülnézek.

Miközben készítettem a pohár kólát, eszembe jutott, hogy nyitva hagytam az oldalt és pont az ő profilképe van kinagyítva. Eszeveszetten rohantam fel a szobámba, hogy gyorsan eltakarjam, de késő volt.

- Jó gyorsan megtaláltál a neten. – közölte velem mosolyogva. Huh, most megnyugodtam. – És a barátnőmet is.

- Ööö, épp most reggel jutott eszembe, hogy be lehetne téged jelölni...csak aztán belebotlottam a képedbe, és megcsodáltalak titeket... – nem csodáltam őket... egyszerűen leradíroztam volna a csajt a képről, és a helyére az enyémet varázsoltam volna oda.

- Ó, köszönjük. Már lassan 3 éve vagyunk együtt. – 3 éve??!! Így pláne nincs esélyem. – Eleinte sokszor vitáztunk, de ez szép lassan lecsillapodott. Azóta boldogok vagyunk együtt. – a szívem megszakadt a szavak hallatán. Mért ver engem az Isten?

- Gratulálok.

Még beszélgettünk kb. fél órán keresztül, amikor apa és Angie betoppantak. Marcus kérdőn nézett rám, mire én suttogtam neki, hogy apáék azok. A lépcső tetejéhez osontam, onnan figyeltem a történéséket. Nem akartam összetalálkozni apáékkal, mert ha észreveszi Marcust, nem biztos, hogy jó szemmel nézné.

- Figyelj, szerintem ne bujkáljunk előlük! Hadd ismerjen meg! – hevesen hadakoztam ellene, de hajthatatlan volt. Mi fog még kisülni ebből...

Lementünk a lépcsőn nagy ímmel-ámmal, amikor apa kijött a nappaliból és megállt az ajtófélfánál. Komoran tekintett rám, és Marcusra is. Közelebb léptünk hozzá.

- Apa, szeretném bemutatni... – meg se várta, hogy befejezzem a mondatomat, ő belevágott.

- Tehát ő az új fiú. Mióta vagytok együtt? – ez most szíven ütött. Hogy lehet most ilyen könyörtelen?

- Apa, ő nem a barátom, hanem csak haver. – iszonyúan fájt kimondani...annyira sajnálom...közben éreztem, hogy arcom tiszta vörös...

- Marcus Henson vagyok. – mutatkozott be Marc.

- Henson... ismerős valahonnan ez a név... hol dolgozik apád?

- Egy befektető cégnek ő a tulajdonosa. – felelte.

- Hogy hívják? – faggatózott tovább apu.

- Anthony Henson.

- Ismerem őt. Ő volt az aki, a ... az egyik épületbe belefektetett jó sok tőkét. Kedvelem. – uh, nagy kő esett le a szívemről... hátha Marcot is megkedveli...bár, nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne, hiszen nem fog idejárni Marcus...és nem is lesz a szerelmem... – Egyébként Tony Newman vagyok. Örülök, hogy megismerhettem ennek a remek vállalkozónak a fiát.

- Én is örülök viszont. – válaszolt vidáman Marcus.

- Van kedved egy kis beszélgetéshez? – hmm, ilyet másnak még nem kínált fel apa.

- Bocsánat, de mennem kell, viszont valamelyik nap beugorhatok, hogy bepótoljuk.

- Rendben fiam, majd olyan 8 óra körül gyere, akkorra már itthon vagyok a munkából.

- Köszönöm, viszlát! Szia Dorothy! – apával kezet fogott, nekem pedig egy puszit nyomott az arcomra.

Kikísértem a kapuig, onnantól pedig szabad volt az útja. Mikor bementem apa és Ang a nappaliban nézegették az ultrahangos képeket. Én simán elsétáltam mellettük, amikor Angie utánam szól.

- Tessék? – kérdeztem.

- Képzeld Dorothy, húgocskád lesz! – mesélte kedélyesen. – Ugye, örülsz? – hát hogyne örülök annak... lesz egy Angela 2 kiadás. Fain!

- Fantasztikus. – válaszoltam egy bájmosollyal.

Összeroskadva mentem fel a lépcsőn. Beléptem a szobámba, lecsüccsentem az ágyamra, ám egy perc nyugtom se lehetett, mert apa jött be utánam.

- Mi volt ez Dorothy? Angela nagyon kedvesen szólt hozzád, és te elutasító voltál. Mi bajod?

- Én megmondtam, hogy nem fogok vele bájcsevegni. Én nem tudok megbocsátani! Én nem tudok átnézni a múlton! Folyton az lebeg előttem, hogy vajon mikor fog megint megmérgezni. És mondd, mi volt az, amit nem mondtál Marcus előtt? Amikor megakadtál, mi jutott eszedbe?

Kis ideig habozott, de aztán újra megszólalt.

- Azon az építkezésen halt meg édesanyád. – nem! Nem és nem! A sírás kerülgetett, de így is csak könnyek gyűltek a szememben. Apa csak nézett rám.

- De nincs már miről beszélni. Gyönyörűen viselkedtél ma is kislányom. – azzal felállt, és a sötét szobában hagyott engem. Utána kiáltottam, hogy „Apa!”, de nem jött vissza.

Egyedül maradtam az egyszínű, megvilágítatlan szobában. Magányosan.

22. Ez az este katasztrófa!

2011-09-29T17:19:00.001+02:00

Hellóbelló Everybody! Az előző fejihez csak 4 komi érkezett, de nem baj. Biztos sok mindenkinek tanulnia kell, vagy csak épp nincs kedve írnia. Nem baj, én akkor is meghoztam az új fejit, mert nemtudok holnap felrakni, így ma, nah meg azért is, mert nem volt kedvem tovább tartogatni. Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, próbáltam izgalmasra írni, úgyhogy jó olvasást és komizást! Aki ír komit, annak nagyon nagyon köszönöm!! :)) Pussz, Lilly

Már csak két nap és vége a téli szünetnek, ami egyszerűen katasztrófa volt. Lehet még ennél is rosszabb? Már 9 óra, de én még mindig itt hempergek az ágyamban. Ideje felkelnem. Nem szeretek ebédig aludni. Kitámolyogtam a konyhába, kinyitottam a hűtőajtót, kiválasztottam a kedvenc joghurtomat, és mikor csuktam volna be, egy kis meglepetés fogadott... De nem jó értelemben. Apa lépett a hűtőhöz. Szemöldökeit összevonta és idegesen tekintett rám. Most mit csináltam?!

- Dor, szeretnék veled beszélni.

- Jó, miről?

- Ang és én.

- Akkor én nem. – vágtam rá egyből.

- Össze fogunk házasodni.

Megállt az ütő bennem. Tessék?! Hirtelen mód olyan hányinger jött rám, mint még soha. Kezemből kiesett a joghurt és a mosdó felé futottam. Éppen hogy beértem, amikor már nem bírtam visszatartani a gyomrom tartalmát. Apa utánam jött, megfogta a fejem és tartotta. Miután befejeztem a rókázást, ő csak nyugtalanul nézett rám. A fejét rázta, mire én bevonultam a szobámba.

Eszembe jutott, hogy ma habparty lesz az egyik clubban. Az is megfordult a fejemben, hogy elhívom Yvette-t...viszont a mai történtek, mégis csak arra késztettek, hogy menjek el bulizni, és adjam ki magamból a felesleges energiákat. Gyorsan felhívtam Yvette-t aki igent mondott az ajánlatomra, miután megkérdezte anyukáját. Nem túlságosan várom a bulit, de azt mondják, hogy amit nem várunk, pont az fog jól sikerülni. Tehát én bízom ebben. Bejelentettem apának is a frappáns ötletemet, aminek ő abszolút nem örült, sőt el se akart engedni, de mondtam neki, hogy hamarosan 17 leszek, nem kell dedósat játszani.

Yvette-tel a főtéren találkoztunk, ahol még sok más fiatal is lógott.

- Apud mit szólt a bulihoz? – érdeklődött Yvette.

- Gyakorlatilag el se akart engedni, de megmondtam neki, hogy nem vagyok már dedós, akit úgy kell kezelni. Meg se vártam a válaszát, csupán eljöttem otthonról.

Nemsokára beértünk a clubba. Teltház volt. Hangosan szólt a zene, villogtak a fények, és mindenki rázta. Volt egy pult is, ahová le lehetett ülni. Na, mi azt vettük célba Yvette-tel. Néhány jóképű srác is ott várakozott. Az egyik elkezdett velem szemezni. Most valahogy mégis eszembe jutott Matt.... Nem! Ő már nincs! Szabad vagyok, mint a madár. Elkezdtem bámészkodni a pultos mögött lévő állványon, ami telis tele volt mindenféle szeszes italokkal.

- Mit kérsz? – ébresztett fel a nézelődésből a pultos.

- Ööö...egy baracklét. – először furcsán nézett rám, majd nekiállt elkészíteni. Valami rosszat mondtam? Baj, hogy nem kezdek egyből egy korsó sörrel?! Pillanatokkal később már elém is tette a jéghideg üdítőmet.

- Figyelj, én most elmegyek táncolni. – közölte velem Yvette.

- Hát én ne menjek?

- De engem elhívtak... – nézett rám bocsánatkérő szemekkel.

- Jaaaaaa, oké. Akkor jó táncikálást! – mosolyogtam rá. Én se maradtam túl sokáig egyedül, mert a szemező srác egyből mellém ült.

- Szia, ismeretlen lány! – hmm, legalább nem cicának vagy valami ilyesminek nevezett.

- Szia, ismeretlen fiú!

- Kettő vodkát kérek. – szólt oda a pultosnak. – Ittál már vodkát?

- Nem, de egyből kezdjünk azzal? – faggatóztam.

- Te már kezdtél barack lével – na ezt aztán kihangsúlyozta... – én meg sörrel. Szóval nem ez lesz az első mindkettőnknek. – vigyorgott rám.

Az idő egyre csak múlott. Eszembe jutott, hogy megkeresem Yvette-t. Fordultam volna le a székről, mikor hozzám szólt az Adam nevezetű srác.

- Hová-hová cica? – megfogta a csuklóm és közelebb húzott magához.

- Uhh, ehhez még nem vagyok elég részeg... – utálom, ha cicának vagy valami állatként neveznek. Az én nevem Dorothy, nem pedig cica-mica.

- Ne menj el, baby! – ajaj, itt a hatása a sok alkoholnak. Már azt sem tudja, hogy mi az igazi nevem, hanem inkább baby vagyok... akárcsak mint a többi lány is neki...

Kirántottam a kezemet az övéből, és elindultam a tömegbe, ám hirtelen döbbenet fogott el, ami haraggá, dühvé alakult át. Ha szemeimmel ölni tudtam volna, akkor az illető már nem is élne. Matt Dickson és Yvette Keagan. Ajkaik egybe forrtak, és még csak nem is vették figyelembe, hogy Matt az expasim, Yvette pedig a barátnőm VOLT. Dühösen feléjük rontottam, és szétválasztottam őket.

- Hát nem szégyelled magad, hogy rámászol az expasimra?? – ordítottam rá Yvette-re máskülönben meg se hallotta volna.

- Mit akarsz már, ő... – áradt belőle a szeszszag. Alig tud beszélni. Totál berúgott Yvette is, de ez nem mentség arra, hogy rámásszon az EXPASIMRA!!!

- Dorothy, nyugi máááár! – fogott le Matt a vállamnál fogva, mire én elhúztam magam, és akkora pofont kevertem le neki, amilyet még soha. A saját kezem is belefájdult. – Ez most mi akart lenni? – szemei kezdtek feketévé, majd pirossá és bordó válni. Arca egyáltalán nem volt sápadt, mint szokott, sőt egyre csak vörösebbé vált. – TE DOBTÁL EL MAGADTÓL, TE NŐSZEMÉLY! ÉS MOST JÁTSZOD A FÉLTÉKENY EXBARÁTNŐT! – kiabálta rám mindenki előtt. Ezt már mindenki hallotta...sikeresen. Ellökött magától, és mivel nem voltam józan, képtelen voltam megállni a két lábamon. Szerencsére elkapott egy srác, aki volt olyan merész és közbe szólt.

- Mondd, te mégis mi jogon ütöd meg ezt a lányt? – áhh, szerencsére józan.

- Te meg mi a francért is szólsz bele, töketlen csávó? – üvöltött rá Matt.

- Ha nem kapom el lehet, hogy agyon tapossák, sőt lehet, hogy beüti a fejét. Mit szóltál volna hozzá, ha lecsuknak téged??

- Engem?! Lecsukni?! Kéé...éééptelen...séég barátom. – próbáltam kimászni a srác kezeiből, de ő nem engedett. Fogott erősen.

- Figyelj, én szeretnék hazamenni. Engedj el! – mondtam a fiúnak.

- Jó, hazakísérlek.

- Na tessék! Egyből az ágyadba cipeled...Dorothy? Aztán velem még... semmi sem volt! Hogy is...van ez?? – ekkor elengedett a lovag, és odarohant Matthez.

- Na ide figyelj, te rohadék! – megfogta a pólójának a nyakát és falhoz nyomta. – Szállj le a lányról, megértetted? Akár ő, akár te mentél oda. Hagyd békén!

Matt ekkor a legsunyibb módon támadt rá, ugyanis mikor hátat fordított a megmentőm, akkor háton vágta. Ő visszafordult és ököllel beleütött Matt orrába. Eleredt az orra vére. Én és a hősöm eljöttünk onnan, és hazahozott engem.

Elkísért engem az ajtóig, ahol egyszerűen muszáj volt megköszönnöm a tettét.

- Köszönöm azt, amit ma este tettél értem.

- Nagyon szívesen. – mosolygott rám édesen.

- Hogyan hálálhatnám meg? Esetleg egy vacsora, vagy valami?

- Ne haragudj, de egyiket sem fogadhatom el. Barátnőm van. De az egyszerű köszönöm is bőven megteszi. – a tény, hogy van barátnője, egyszerűen letaglózott. Ne már! Itt a hős lovagom, erre egy másik lány lopta el a szívét. Keserű bánat fogott el. Édes istenem, miért jár rám a rúd állandóan?

- Rendben. Akkor jó éjszakát! – köszöntem el tőle. Hátat fordítottam, nyitottam is volna az ajtót, amikor ő visszahúzott és egy puszit adott az arcomra. Szívem hevesen vert, és majd kiugrott a helyéről. Szerelem első látásra? Nem igazán hiszek benne, de ha igaz, akkor én velem most ez történt.

- Hogy is hívnak? Mármint tudom, hogy Dorothy, de milyen? – egyszerűen elbűvölt a szexi, édes mosolyával.

- Dorothy Newman. És te?

- Marcus Henson. Remélem, még találkozunk! – megsimogatta a kezem, és elindult egy teljesen más irányba.

Istenem. Én már megint szerelmes vagyok?! És ugye ő nem valami halál angyala, vagy valami természetfeletti lény? Mert ha nem, akkor én akarom őt! AKAROM! De nem! Nem akarok dög lenni, hogy szétválasszam őket. Nekem se esne jól, ha engem és a szerelmemet szét akarnának választani... Viszont akkor miért húzott vissza, hogy puszit adjon? Csak tetszem neki, vagy valami...

Beléptem az ajtón, ahol nem más, mint apa dühöngő énje fogadott. Remek!

- Ki volt ez a fiú? És miért nézel úgy ki, mint akit megtéptek? Ja és hogy ki ne felejtsem, miért árad belőled a szeszszag? – éppen hogy válaszolni akartam neki, amikor ő félbeszakított. – Csalódtam benned Dorothy! Hát ez a megoldás, ha szomorú vagy?! Iszol? Fiúzol? Szégyelld magad!

- Apa, igen is tudok magyarázatot adni! Kérlek, hallgass meg!

- Nem érdekel Dor! Én ilyen életre neveltelek? Nem! Most pedig fürödj le és menj a szobádba.

Kénytelen voltam szó nélkül tűrni apa szigorát. Lemostam magamról a büdös alkohol szagot, majd befeküdtem az ágyamba. Összekuporodtam, és sírni kezdtem.

21. Nem hiszek a szememnek!

2011-09-23T21:33:00.000+02:00

Halihó Mindenki! :)) Igyekeztem egy újabb izgalmas fejezettel előrukkolni. Bevallom, a hét egyik napján írtam meg a feji nagyrészét és ma csak egy kicsit tettem hozzá. Ezzel a fejezettel azt hiszem sokaknak nem fogok örömöt okozni, de azért remélem tetszeni fog nektek! :)) Puszii, Lilly

Miután az angyalok távoztak, pontosan egy évre, én elindultam haza. Lábaim alatt ropogott a hó. Holnap szilveszter. De jó! És nincs még semmi programom. El se köszöntem attól a mocsoktól, de hát ő persze rohant is utánam. Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni!

- Dorothy! Megállnál egy kicsit? – kiáltott utánam.

- Nem! – szóltam vissza.

Ám ekkor hirtelen a szemem előtt termett, és lefogta vállaimat. Átalakult. Hatalmas, fehér szárnyai ragyogtak a napsütésben. Teljesen beleillett a tájba. Ő volt a legszebb. Nem! Nem álmodozhatok! Nem csodálhatom! Nem!

- Miért nem hagysz békén? – kérdeztem tőle flegmán.

- Meg se köszönöd, hogy megmentettelek egy meggondolatlan cselekvéstől?

- Ó, hát képzeld...NEM! Te sodortál ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzam. És ahogy letelik az egy év, én is angyal leszek, de előtte még lesöpörlek a pályáról.

- Hű, de kemény lettél. Képes lennél megölni, miközben fülig szerelmes vagy belém? Ne hazudj már! Nem áll jól! – hát az eszem megáll a pofátlanságától. Akkora pofont kevertem le neki, hogy még a kezem is belefájdult. – Ez mi akart lenni? Csak mert meg se éreztem.

- Hidd el, nem vagy te halhatatlan, csak egy görény, aki jól becsapott néhány angyalt. És igen, szerelmes voltam beléd. Soha, senkit nem szerettem még annyira, mint téged, de ez mára csöppet sincs így. És ha most megbocsátasz, akkor hazamennék, hogy nyugton lehessek TŐLED!

Kitéptem magam a kezei közül és tovább haladtam. Úgy látszik, felfogta, hogy már nem érdekel. Hurrá! Mire haza értem, jó nagy sétát tettem meg. Egész végig az járt a fejemben, hogy ezt az egy évet, mégis mire használjam ki. Semmire sem elég egy év. Semmire! Az utolsó napokban pedig már az élés is fájni fog. Nem fogom tudni itt hagyni apát, és Yvettet. Annyi biztos, hogy az ítéletnap előtt elbúcsúzok apától és Yvette-től.

Mikor beléptem az ajtón egy ismerős hangot észleltem. Követtem a hangot, egyenesen be a nappaliba. Ekkor fagytam le teljesen. Lábaim a földbe gyökereztek és egy mukkot se bírtam szólni.

- Szia Kicsim! Nem szóltam előre, de kérlek, ne haragudj ezért! – mondta apa.

- Te visszahoztad? Visszahoztad ezt a perszóna dögöt?! Azt, aki a lányodat megmérgezte?? Hát normális vagy apa? – kiabáltam le apa fejét.

- Dorothy, kérlek bocsáss meg! Összeomlottam. De meggyógyultam. Ne félj! – végre megszólalt Miss Szőke cicababa.

- Én?! Félni?! Tőled?! SOHA! Addig takarodj el a házból, míg én jót nem állok magamért. MOST! – üvöltöttem Angelával.

- Dorothy! Figyelj ide, kislányom! Beszéljük meg. – próbált nyugalomra bírni apu.

- Apa, ezen nincs mit megbeszélni. Te megbocsátottál neki, én meg nem. Ennyi. És akárhogy is fogsz erőlködni azon, hogy mi jól kijöjjünk, úgy se fog menni.

- Ő a leendő gyerekem anyja. Nemsokára szül! Kérlek Dorothy, érts meg!

- Kellett neked összefeküdni vele... – szuper.. most megint visszatér a veszekedés apával?

- Istenem... Dor, próbáld átérezni azt, amit én!

- Inkább nem... még a végén elhányom magam... – válaszoltam neki bunkón.

- Na jó. Az orvos azt mondta, hogy teljesen meggyógyult, és nincs ok a félelemre. Nagyon sok jó pszichiáter foglalkozott vele, és megértették vele, hogy az utálat semmi jóra nem vezet, és amit elkövetett ellened az bűn.

- Nem érdekel. Csak hagyjon békén. És akkor én is békén hagyom őt. Sziasztok! – otthagytam őket, és elvonultam a szobámba.

Hogy lehet ilyen apa?! Mintha hátba támadott volna engem. Nem fogja fel, hogy ez csak egy átmeneti időszak Angelánál? És most hová tűnt anya szelleme? Szükségem van rád anya! A tanácsodra, az egyetértő szemeidre! Anyaaaa!

Hiába is könyörögtem, nem jött. Azonban egyszer csak egy kis levélke csúszott be az ajtóm alatt. Vajon ki írta? Apa? Netán Angela? Odasétáltam az ajtómhoz, lehajoltam érte, és elkezdtem olvasni.

„Dorothy!

Kérlek, bocsáss meg, amiket műveltem veled! Mielőtt még idegösszeomlást kaptam, azelőtt utáltalak. Utáltalak, mert apád jobban szeretett téged, mint engem. De most már nem utállak. Megértettem azt, hogy neki elsősorban te vagy a legfontosabb, hiszen már lassan 17 éve együtt éltek. Igazán jó apa, és nem akarok belerondítani a köteléketekbe. Szeretném normalizálni a veled való kapcsolatot.

Köszönöm, hogy elolvastad a levelemet.

Angela”

Hát ezt nem hiszem el. Ez most megint egy csali akar lenni. Úgy voltam vele, hogy most minél hamarabb le akarok feküdni aludni és nem akarok velük még találkozni se. Levágtam a levelet az íróasztalomra, kivágtam az ajtót, ami jó hangosan becsapódott. Ezután pedig a fürdőszobai ajtón próbáltam ki attrakciómat. Egész fürdés közben arra gondoltam, hogy mi lesz most. Megint minden újra kezdődik...illetve csak folytatódik. Azt hittem, hogy most már boldog lehetek apával. Úgy látszik, már csak a templomban lehet hinni. Jön a gyerek is, ami még jobban össze fogja őket kovácsolni. Már csak az kéne, hogy apa azt is bejelentse, hogy mindjárt esküvő. Na, az még szép lenne!

20. A szertartás

2011-09-15T18:17:00.001+02:00

Na sziasztok! Hát elérkeztem a 20.fejezethez. Örülök, hogy az előző fejezethez 5 kommentárt kaptam, méghozzá elég gyorsan, és ezt köszönöm. Köszönöm, hogy ezekkel a komikkal bátorítotok engem, hogy suli időben is érdemes folytatnom. Szerencsére rámjött az ihlet (ami mostanában elég ritkán esik meg), és gyorsan belevágtam egy történetbe, így most csak a befejezését kellett megírnom. Remélem tetszeni fog nektek és megint csak kapok hozzá kommentárokat! Nagyon jól esnek! És kérek mindenkit arra, hogyha már elolvasta a történetet,akkor kommentárban írjon már véleményt! Annyira örülnék neki, mellesleg jól is esne. :) Jó olvasást! Pussz, Lilly

Yvette elég nehezen engedett el, de nem tudott rajtam felülkerekedni. Elindultam arra a bizonyos részre, ahol a szertartás fog történni. Elindultam...a halál felé.

Sosem gondoltam volna arra, hogy természetfeletti lényekkel fogok élni, és netán én is azzá válnék. Az angyalokról eddig mind mesékben hallottak, vagy filmekben. Olyan gyönyörűen vázolták fel őket, mintha a világ legszebb teremtményei lennének. Hatalmas szárnyaikban olyan erő rejlik, amit még egy izomagy sem tud felülmúlni. A tollakon apró gyémánt darabok fénylenek, bár ez attól függ, hogy honnan jött az a bizonyos angyal. Matt tollazatán fekete kövek ragyogtak, míg a halál angyala volt. Miután átváltozott őrangyallá, piciny drágakövek díszítették. Az angyalokat a démonoktól csupán egy dolog különbözteti meg. A démonoknak hosszú, tompa szarvuk van, míg az angyaloknak rövid, de annál élesebb.

Nem tudom miért, de nekem tetszik az angyalok kinézete, de az életmódjuk nem. Nem találkozhatok senkivel sem, és csak Istent szolgálhatom. A pokolban ez egészen másképp van. Találkozhatok akárkivel, de szándékaim nem tiszták, és csak a gonosz vezérelhet. Hát melyik az igazságos? Melyik a jobb? Egyik sem. Én nem akarok gonosz lenni, viszont találkozni és beszélni is akarok a barátaimmal, családtagjaimmal. Erre most már nem lesz lehetőségem. Igen. Feláldozom magam a legjobb barátnőmért, hogy annak lehessen jövője. Teszek a sajátomra! Majd lesz valahogy...

Hamarosan odaértem a helyszínre. A rétet óriási fenyők vették körül, közben pedig lágy madárcsicsergés hangzott innen-onnan. Egyszercsak a fák közül előlépett 4 angyal. Komoly, határozott megjelenésük hátborzongató érzést váltott ki belőlem. Ezek tényleg szigorúan veszik a szabályokat. Nincs visszafordulás. Megteszem azt, amit kell. Illetve amit akarok...

- Szervusz Dorothy! Hol maradt bájos kisbarátnőd, Yvette? – kérdezte a legelöl álló angyal.

- Alkut szeretnék kötni. Eljöttem helyette, hogy én azzá legyek, amik ti vagytok. Angyallá. – kezdtem el mondanivalómat.

- Nem rossz ajánlat, viszont mi garantálja, hogy a lánynak nem jár el a szája? – faggatózott tovább, de immáron a baloldalról másodikként álló védőszent.

- A félelem, ami elárasztotta. Egészen biztos, hogy sose fog elárulni titeket. – válaszoltam.

- Ám legyen! De ha mégis kikotyogja a leányzó, akkor nemcsak ő, de te is örök halállal lakolsz. – egyezett bele a jobbról elsőként álló őrangyal.

- Kezdjük! – szólalt meg a balról elsőként álló személy.

Ki gondolta volna, hogy keserves életemnek így lesz vége. A főtanácsos egy latin vagy héber szöveget mormolt el, ami lassan kántálássá vált. Mindenki csak azt mormogta. Néhány perc múlva az egyik egy tőrrel közelített felém, amikor váratlanul előlépett Matt. Félbeszakadt a szertartás.

- Bocsássanak meg, hogy megzavarom a ceremóniát, de én nem tartom helyénvalónak, hogy egy 16 éves lánynak nem adnak gondolkodási időt. – szólt közbe Matt. Meg akar menteni, annak ellenére, ahogy beszélt velem?

- Eleget gondolkodott, nemde? – mondta a világos szőke hajú angyalnő.

- Nem. Ez egy elhamarkodott döntése volt a leánynak. Ismerem. Kiismertem, és tudom, hogy még most is kavarognak benne az érzések, hogy vajon jól cselekedett-e. Kérem, halasszuk el a rítust egy évvel. – egy évvel? Úristen!

- Ha letelik az egy év, és netán a kisasszony már nem akarja saját magát feláldozni, akkor elfogadjátok azt, hogy Yvetteből lesz angyal? Mondjuk más választásotok nincs, szóval kénytelenek vagytok. – az ajánlat megijesztett. Ha mégsem válok angyallá, akkor az ígéretem füstté válik Yvettenél. Elvágom magam előtte. Istenem! Miért kellett az én számnak eljárnia? Miért kellett Mattnek felajánlania? Mindent elrontottam.

- Beleegyezünk. – válaszolt Matt. Végülis nincs más lehetőségem. Egy évig még kiélvezhetem a szabadságot, aztán pápá élet, hello mennyország.

19. Áldozat

2011-09-10T22:05:00.000+02:00

Na hali! Hát eléggé sokára hoztam új fejit, de hoztam. Tényleg igyekeztem, de még így is csak egy rövid kis fejezet tellett ki tőlem. Remélem azért ez is tetszeni fog nektek. És köszönöm az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt. Remélem a mostanihoz is legalább ennyit fogok kapni! :)) Puszi, Lilly

Matt utánam rohant. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy lehet ezt a megoldást kitalálni. Nem akarom Yvettet feláldozni. Akkor már inkább én váljak angyallá, csak ő maradjon meg embernek. Mégis milyen élet várna rá, hogyha égi szülemény lenne? Nem akarom, hogy család nélkül éljen. Én leszek angyal! Egyszercsak elkapta egy erős kéz a karomat, és magához ránt. Dühös szemekkel néz rám, amiben egyféle kérelem is van. Én csak bosszúsan tekintek vissza rá, és éreztetem vele, hogy piszkosul mérges vagyok rá. Ha lenne valami különleges képességem, akkor tuti, hogy már a földbe süllyedt volna már a helyszínen a tette miatt.

- Dor, ezt el kell fogadnod! Nem volt más választásom.

- Még hogy nem volt? – üvöltöttem felé. Egyszerűen minden kitört belőlem. – Miért kellett őt beáldoznod?

- Neked meg miért kellett elárulnod a titkomat neki? – kérdezett vissza dühösen Matt.

- És te miért szemeltél ki engem, hogy megölj? Hm? Hát én nem voltam elég neked, most már Yvette életét is tönkre kell tenned? – ordítottam.

- Szerinted én most tönkre tettem az életedet?

- Hát te minek neveznéd azt, hogy betörtél az életemben, én beléd szerettem, majd kiderült rólad, hogy egy angyal vagy?

- És te ezt nem tudod elfogadni? Nem bírod felfogni, hogy olyannyira szerelmes vagyok beléd, hogy nem tudtam végrehajtani a rám bízott feladatot?

- Húú, de nagydolog, mondhatom. Én alapból nem tudnék ölni, szóval ez már haladás nálad, ha nem megy a gyilkolás.

- Szóval szerinted én nem vagyok angyalhoz méltó? Azt hiszed, hogy az angyalok nem tudnak elég kegyetlenek lenni, elég hidegvérűek? Azt hiszed, hogy te a puszta létezésemnél is nagyobb örömöt jelentesz nekem? – alig akartam hinni a füleimnek. Az egész duma, amit előadott nekem, az mind hazugság. És én még egyszer elhittem. Hihetetlen. Azt hiszem most már végképp összetörte a szívemet.

- Akkor semmit se érek neked. Semmit! Jó. Nem is zavarok tovább. De tudd, hogy nem fogod Yvette-t feláldozni.

- Dorothy, kérlek! Nem akarlak elveszíteni! Én ezt nem úgy gondoltam. Felforrt az agyvizem. Bocsáss meg! – meg se hallgattam, már rohantam is Yvettehez.

El kell mondanom neki, hogy mi a tervük vele. Lehet, hogy meg lesz rémülve, sőt egészen biztos, de meg fogom nyugtatni, hogy majd én helyette bevállalom. Vállalom, hogy fellépek közéjük, addig is meg maradjon nyugton. Éppen fordultam be az egyik sarkon, amikor elém toppant valaki. Valaki, akire rettentő dühös vagyok. Matt Dickson.

- Dor, nem mondhatod el Yvettenek. Kiakadna! – az nem kifejezés!

- És mégis mire akarsz várni? Hogy majd elrabolod, és sitt-sutty angyal lesz belőle, utána pedig azt se tudja, hogy mi lesz vele?! NEM! – már mentem is volna tovább, ha ő nem fog meg erőteljesen, és zár karjai közé. – Engedj el! Azt mondom, engedj el!

- Nem.

És ekkor elérkezett az a pillanat, amikor kinyitottam a számat, és sikítottam egy nagyot. Hirtelen tenyerével letapasztotta a számat. Ráharaptam az ujjára és segítségért kiáltottam. Gyengébbre vette a szorításomat, mire én kibújtam alóla és futni kezdtem. Szerencsére hamar odaértem Yvettékhez, ahol tárt karokkal fogadtak. Yvette észrevette a rémültséget, az idegességet az arcomon és rögtön faggatni kezdett.

- Mégis mi a franc történt?

- Van valami, amit el kell mondanom és nagyon nem fogsz örülni.

- És mi az?

- Hosszú történet, de elmesélem, mert a legjobb barátnőm vagy. Szóval, karácsonykor Mattel elmentünk egy erdőbe, ahol kiderült, hogy ő neki az lett volna a feladata, hogy megöljön engem, de ő nem tette meg. Ekkor megjelent egy arkangyal és egy főangyal a mennyből. Választás elé állították, hogy hol folytassa tovább az életét. Őrangyal lett, viszont ez azzal járt, hogy senki az ég egy adta világon nem tudhatta kilétét. Én kivétel voltam. Viszont erről még te tudsz. Aki tudja, az halállal lakol. – itt nyelt egy nagyot, és már kiült az ideg az arcára. – Matt azt az utat választotta, hogy megmentsen, hogy...angyal leszel. Én viszont kitaláltam, hogyan menthetnélek meg. Én leszek angyal helyetted.

- Mi van? Angyal leszel helyettem? Fel se tudom ezt fogni.

- Nyugi Yvette. Te nem fogsz bántódni. Egyedül én leszek az, akit soha többet nem fogtok látni.

18. Fehér vagy fekete?

2011-08-31T19:08:00.000+02:00

Hiii Everybody! Nagy nehezen összehoztam az új fejit, bár az izgalmas részeknél már nekem is megjött a kedvem az íráshoz. Sikerült egy izgalmas fejezetet összehoznom, és remélem tetszeni fog nektek. A kövi fejiben is sok sok izgalommal fogtok találkozni. És köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommentárokat! Addig is jó olvasást és komizást! Pusza, Lilly

- Hello Charlotte! Szeretném bemutatni a barátomat, Mattet. – remélem azért nem fog magában átkokat szórni rám...mármint amit az arca sugárzott az ezt jelentette.

- Szia Dorothy és Matt! – és mosolygott! Jéé! – Szóval te vagy az a híres Nagy Ő! Miattad szokta Dor annyira ölelgetni éjjelente a párnáját. – Uhh! Ez gáz volt rólam.. remélem azért nem fog beégetni Matt előtt...

- Hűha! Hát ez roppant nagy hír volt. – gúnyolódott Matt. Még mindig gyanakszik rá? – Egyébként nagyon ismerős vagy nekem...Charlotte. Találkoztunk már valahol?

- Tudtommal nem. De én most megyek is, hadd legyetek kettesben. – el is indult a szobám felé, és becsukta az ajtót maga mögött.

(Charlotte szemszöge)

Még karácsony előtt végeznem kell azzal a kis Mattel, máskülönben nekem kell meghalnom. Teljesítenem kell a Sötét úr parancsát. De én nem akarok öldökölni. Én szabad, tisztességes angyal vagyok... muszáj ölnöm, különben én pusztulok el. Csak azt nem értem, hogy miért fontos annyira a Sötét úrnak, hogy az összes halál angyala eltűnjön... Viszont az én köröm már nem ér el addig, hogy ezt meg is kérdezhessem. Nyomban elküldene a halálba...illetve...a végleges pusztulásba.

Sajnálom ezt a szerencsétlen lányt is, amiért meg kellett igéznem...De ő az egyetlen út Matt felé. Csak így tudok a közelébe férkőzni. Istenem, miért kell ártatlan lelkeket bántani?

(Dorothy szemszöge)

- Na, észrevettél valami furcsát? – tudakoltam meg a lovagomtól.

- Még nem... – azonban ekkor kinyílt az ajtó, és belépett apa.

Arcáról először értetlenséget, majd haragot és dühöt olvastam le. Ám ekkor észrevette, hogy Matt fogja a kezem. Na ekkor került a plafonra idegileg!

- Mégis mit keres itt ez a...? – Nem akart káromkodni.. visszatartotta magát.. haladás.

- Apa... – szóltam volna, amikor közbe vágott Matt.

- Dorothy és én újra együtt vagyunk. Tudom, hogy ez nem tetszik magának, de szerintem Dor tudja, hogy mit akar.

- Tudja?! Mondd csak, te mégis minek képzeled magad? Tudod elég nehéz volt hinnem a szememnek, mikor megláttalak... Életveszélyes helyzetbe kevertél a lányomat és engemet. Hát nem szégyelled magad egy cseppet sem? Dehogyis! Mert hát te egy angyal vagy ugyebár! Tűnj el a házamból! De rögvest!

- Rendben. Viszlát! Szia Dorothy! – csak egy könnyed csókot lehelt az ajkaimra, aztán már el is ment.

Ezek után apuval nagyjából 1 órán keresztül balhéztunk Matten. Viszont ez a vita teljesen más volt, mint a régiek. Most nem volt kiabálás, ordítozás, ajtócsapkodás. Egyszerűen csak megvitattuk. De nem jutottunk dűlőre. Ő továbbra is gyűlöli Mattet, és nem tágít a véleménye felől. Hiába védem Mattet, ő akkor is hajthatatlan. Nem találkozhatok Mattel és kész. A tény egészen lesújtott. Meg kell oldanom valahogy pedig, csak nem tudom hogyan.

Elérkezett a karácsony. Apával sütögettünk, főztünk, ám ez teljesen felesleges volt, mivel csak ketten ünnepeltünk. A fél nap elment ezzel, azonban este megkaptuk a jól megérdemelt finom kajcsit. Be kell vallanom, ahhoz képest, hogy apa férfi, egész jól főz.

Annyit viszont nem említettem meg neki, hogy este titokban Mattel találkozom. Azt füllentettem, hogy meglátogatom Yvettet.

Az egyik kis élelmiszerbolt előtt találkoztunk. Olyan jó volt újra látni és érezni. Bocsánatot kértem tőle apa nevében is. Azt mondta, megérti apukámat, de nem tud ellene tenni.

A városhoz közeli kis erdőbe mentünk, ugyanis valamit szeretne nekem mutatni. Nagyon kíváncsivá tett, hogy mi az, ami az erdőben van.

Az út elég rögös volt. Sok helyen volt jég, ahol vigyáznunk kellett, nehogy seggre essünk. Időközben pedig néhol megálltunk és gyönyörködtünk a gyönyörű, havas tájban. Felpillantottam az égre, és egy hópihe szállt az orrom hegyére. Ő mosolyogva fújta le onnan, és csókolt meg. Olyan romantikus pillanat volt. Hamarosan odaértünk arra a helyre, ahová szándékozott engem elvinni. Egy kis tisztás volt. Hatalmas nagy fenyők vették körül a kis rétet.

- De gyönyörű hely! – kiáltottam fel.

- Ezért hoztalak ide. Tudtam, hogy tetszeni fog. Szeretlek!

Szívem e szavak hallatán egyre hevesebben dobogott az angyalomért. Szinte majd kiugrott a helyéről, mikor újra meg újra összeértek ajkaink. Ám hirtelen elfordult tőlem, és hátat fordított. Valami baj van?

- Nem tudom megtenni... – suttogta, amit én alig értettem. – Egyszerűen nem megy.

- De mégis mi? És miről beszélsz? – ez most már nem világos. Cseppet sem.

- Ha én azt elmondom... akkor te örökre megutálsz... – kíváncsivá tett.

- Bökd ki! – követeltem.

- Kaptam egy feladatot...ami pedig az volt, hogy...gyilkoljak. 12000 embernek a lelkét kell elvennem...te lennél az utolsó... - Alig bírtam felfogni. Áldozat lennék? Nem hiszem el... mégis csak apának volt igaza? Tényleg nem szabad vele kezdenem? Szívemet olyan fájdalom járta át, hogy azt hittem ketté hasad. - De nem tudom megtenni. Beléd szerettem. Nem tudlak megölni, és nem is akarlak. - Hát valóra vált az álmom. Csak épp egészen másképp. – Bocsáss meg!

- MÉGIS HOGY BOCSÁSSAK MEG? MEG AKARTÁL ÖLNI!!! – már rohantam is volna, amikor nem hallottam egy nagy reccsenést. Megfordultam ám ekkor váratlan fordulat történt. Megjelent Charlotte. Kettétörte Matt gerincét. Eget rengetően hangos volt a törés. Mintha egy fatörzs lett volna. Közben pedig kiáltás.

- MIT MŰVELSZ CHARLOTTE?! – kiáltottam rá barátnőmre.

- Azt, amit én rám bíztak. Az összes halál angyalát el kell pusztítanom.

- De Charlotte! A barátnőm vagy! Miért teszed ezt?

- Nem vagyok a barátnőd. Én csak megigéztelek, hogy azt hidd, hogy a barátnőd vagyok. Én angyal vagyok. Pont, mint Matt. És azért jöttem, hogy megöljem. – a földre rogyott. Remegett. Teste rázkódott. Mi történik itt?

Azt hittem eljött a valóságos halál. Két angyal lépett elő. Az egyik szürkés szárnyú volt, a másik pedig hófehér. A hófehér valahogy szimpatikusabbnak tűnt.

- Felix! Felix ments meg! – kiabálta Matt.

- Még elvárod, miután bebizonyítottad, hogy nem vagy képes elvégezni a feladatod? Te szégyentelen áruló! – ordította.

- Nem áruló, hanem egy jó lélek. Matt, tényleg bizonyítottál. Nem tudsz gyilkolni, de szeretni viszont nagyon. Új lehetőség áll előtted. Közénk állhatsz, vagy maradhatsz a pokolban. – szólt közbe a fehér angyal. Valahonnan ismerős volt nekem... Megvan! Ő is szerepelt az álmomban. – Tehát, melyik utat választod? Maradsz a halál angyala, vagy védőszent leszel?

Kis várakozás után Matt meghozta a döntését.

- Védőszent leszek. – válaszolta.

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltött fel Felix. – Te, nyomorult vörös hajú angyalka, elfoglalod Matt helyét? Leszel a halál angyala? – már Charlotte-ot is bántja?

- Nem. – nyögte ki Charlotte.

A fekete angyal dühében egy fához vágta, majd kitépte a szívét, és darabokra szaggatta. A fehér hó vörössé vált. Furcsa érzést tapasztaltam. Mintha elmém egy darabját kiszedték volna. Ki ez a lány? És miért könnyes a szemem? Ismerem?

- Jól van Matt. Többet be nem teszed a lábad a pokol kapuján. Ha még egyszer kidobnak a mennyekből, itt soha többet nem szállhatsz meg, még akkor sem, ha milliárdnyi lelket dobsz a kapu elé.

És eltűnt. Matt pedig kezdett átváltozni. Feketéllő szárnyai lassan átalakultak gyönyörű, hófehérré. Szarva eltűnt, helyette nyakában egy medál jelent meg. Egy kereszt. Csuklóin fehér karszalag virított, lábain pedig fehér sarut viselt.

- Mostantól védőszent vagy. Senki nem tudhatja kilétedet, különben az halál fia. – a torkomban gombóc lett. Halál fia?! – A barátnőd ez alól kivétel. Viszont ha ő kikotyogja a titkodat, akkor neki vége. De nem neki leszel a védőszentje. Egy másik halandót fogunk neked választani, és annak a sorsát kell majd egyengetned. Érthetőek a szabályok? – hű de szigorúan fogalmazott ez az angyal.

- Akkor Yvette-tel mi lesz? – csúszott ki a számon.

- Tud rólam? Te elmondtad neki? – Matt egyre mérgesebb lett.

- Halál reá! – ne, ne, ne! Nem lehet így!

- Uram, biztos van valami más megoldás is. Ne öljük meg! – tiltakozott Matt.

- Ez nem az én döntésem, hanem az isteneké.

- De ő is angyal lesz. – MICSODAAAA?! – Ígérem, hogy elviszem oltárotokhoz a lányt.

- Ajánlom is, hogy ott legyen. Így már alkudhatunk.

- NEM, NEM ÉS NEM!!! Yvette nem lesz angyal!! – kiáltottam.

Bejelentés!

2011-08-29T20:11:00.000+02:00

Sziasztok!

Mivel hamarosan itt van a suli, gondolom más blogokon is olvashattátok, hogy kevesebbet fognak jelentkezni. Nálam is ugyanez lesz a helyzet. Ebben az évben leszek 10.-es és szeretnék több tantárgyból is jó lenni (próbálkozni fogok).

A lényeg a lényeg, hogy hetente 1x fogok frisst hozni. Szerintem mindenki próbál majd jól tanulni, így nektek se lesz mindig olvasgatni. Úgyhogy a suli kezdetétől hetente lesz új feji. Akkor is igyekezni fogok minél izgalmasabb, érdekesebb fejezeteket produkálni, és remélem akkor is követni fogtok és értékelni fogtok kommentárokkal. Ez a kutyus a képen kb. most így jellemez engem. Puszi mindenkinek, Lilly. (:

17. A betolakodó

2011-08-28T06:39:00.001+02:00

Hello Mindenki! Most egy elég rövidke fejezettel jöttem, mert sietnem kellett, de a következő ígérem hosszabb lesz és izgalmasabb. Az előző fejezethez köszönöm a kommentárokat, nagyon jól esnek. Remélem ehhez is kapok véleményeket. Annyit mondok, hogy ez a Charlotte ügy nem lesz túl hosszú életű. Jó olvasást és kommentelést! :) Puszi, Lilly

2 hét telt el az angyali csók óta. A kéthét alatt naponta randiztam Mattel...titokban. Egészen másképp viselkedett velem a csók óta. Felszabadultabb. Mondjuk... el is hiszem, mert egy ilyen titkot őrizni nem könnyű dolog. Szerencsére még apa nem jött rá, hogy a tiltott gyümölcs nevezetű sráccal, vagyis a barátommal randizgatok. Eddig mindig azt hazudtam, hogy edzésre megyek, közben pedig nem is. Nem lenne valami szerencsés, hogyha rájönne.

(Eközben otthon, Tony szemszögéből)

Soha nem láttam még ezt a lányt. Vörös hajú és szürke szemű volt. Az öltözéke némileg hanyag volt, bár mit is várunk a mai fiataloktól, de azért remélem az én Dorym nem fog úgy öltözni, mint egy útszéli. Rákérdeztem, hogy ki ő, és mit akar, ám ekkor az agyam egyre csak el kezdett zsibbadni, aztán néhány másodpercen belül ez megszűnt. Most már beugrott. Ő Dorothy legjobb barátnője. Én idióta, hogy felejthettem el őt. Charlotte Bellini a neve. Dorothy hívta meg, mert otthon elég nagy káosz van náluk. Milyen kedves tőle, hogy befogadta! De hát már csak az én lányom!

Charlotte felhurcolkodott Dor szobájába, ahol kipakolt. Nagyon kedves lány. Hamarosan az én leányzóm is betoppant.

(Dorothy szemszöge)

- Hahó, szia apa! Mi újság? – kérdeztem tőle jókedvűen.

- Szia Dor! Miért nem mondtad, hogy meghívtad hozzánk a barátnődet? – miről beszél?

- Yvette itt van?

- Nem, nem Yvette. – hát akkor meg kiről van szó?

Hirtelen előtoppant egy lány az emeletről. Hosszú, göndör, vörös haja volt, és szemei csak úgy csillogtak. Fekete ruha volt rajta, és a fején pedig egy kapucni.

- Szia Dorothy! – köszönt rám.

- Te ki vagy? – aúúú, elkezdett zsibbadni a fejem. Egyszerűen minden megváltozott az elmémben. Most már tudom, hogy ki is ő. Csak gondolkodnom kellett, bár már ez is gáz... Ő Charlotte! A legjobb barátnőm. – Szia, Charlotte! – kiáltottam oda neki és szaladtam is megölelni. Úgy hiányzott!

Felmentünk a szobámba, ahol tovább cseverésztünk.

- És honnan is jöttél? – ciki, hogy ilyet kérdezek.

- Na de Dor! 10 éve vagyunk barátnők, és nem emlékszel ilyenre? Most csalódtam benned...egyébként Szent Borostyán...ha még nem voltál eleget nálunk...

- Jó bocsi... – fura, de semmi olyanra nem emlékszem, hogy voltam-e náluk. Micsoda feledékeny vagyok! – Ne haragudj, de mostanában olyan feledékeny vagyok! Arra sem emlékszem, hogy mikor találkoztunk először és hol.

- Fura vagy Dor. Az oviban ismerkedtünk meg. Pont az utolsó évemben, mert te akkor még középsős voltál, én meg már nagy csoportos. Ilyenre hogy nem lehet emlékezni? – rosszul esett, de ez volt az igazság. Szégyelltem magam.

Néhány órával később már gazdagabb voltam néhány információval és kiokosítással. 10 órakor lefeküdtünk aludni, mert holnap suli lesz. Ez lesz az utolsó hét, mert mindjárt itt lesz a karácsony. Még ennyit ki kell húznunk. De hogy engedhettem, hogy Charlotte pont erre a hétre jöjjön el hazulról? Ez se jut eszembe.

Reggel én korán keltem, míg Charlotte még tovább heverészett az ágyban. Nem aggódik, hogy elkésik a suliból?

- Héé, Charlotte! Te nem jössz suliba? – kiáltottam oda neki, miközben én a fürdőszobában készülődtem.

- Nem. – szólt vissza.

- Miért?

- Mert én már nem járok iskolába. Otthagytam. – mi van?

- És én erről miért nem tudok?

- Dehogynem tudsz, mondtam neked. Ne add itt az ártatlant, csajszi! – na, jó, most már tényleg nem világos.

- MIÉRT NEM TUDOK SEMMIT SE RÓLAD? – kiabáltam neki, mire ő felém fordult és zsibbadást éreztem az agyamban. Mi ez már megint?Aú! Igen, igen, most már beugranak emlékek!

Egy kis idő múlva én már a sulihoz tartottam, Charlotte pedig otthon maradt. Apa is velem együtt indult el otthonról dolgozni. Fél óra múltán beértem a suliba, ahol már mindenki nyüzsgött a karácsonytól, illetve a srácok már nem bírtak magukkal, egyre csak hülyébbek voltak. A tanárok többsége fegyelmezte őket, de néhányan nagy ívben tettek arra, hogy ezen az utolsó héten hülyül meg a népség. Az utolsó napon kémia órán filmet néztünk, ám szerencsére nem kémiai reakciókról, hanem Mr Bean.

(Charlotte szemszöge)

Micsoda hisztit vágott le itt nekem! Száz év alatt nem tapasztaltam ilyet... Valahogy vissza kell fogni ezt a viselkedését. Szét kell néznem egy kicsit Dor szobájában. Valami képet, hogyan is festhet ez a Matt Dickson. Ő kell nekem. De sürgősen!

Benéztem az ágy alá, hátha tárol ott valami titkos dobozt, de nem. A polcokon, az asztalon, de semmit nem találtam, mígnem felleltem az asztal legalsó fiókjában egy közös fényképet, amin megcsókol egy fiút. Hát ő lenne az? Elég helyes. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy el kell vinnem innen.

(Dorothy szemszöge)

Mikor kiléptem a suli ajtaján egy váratlan személlyel találtam magam szembe. Rám mosolygott, és én is vissza. Szaladtam felé, egyenesen a karjaiba. Csókokkal árasztottuk el egymást, mire meg tudtunk szólalni.

- Itt bárki megláthat minket, és beköphet apának. Nem gondoltál erre? – kérdeztem tőle jókedvűen.

- Mit érdekel is az engem? Látni akartalak. Hallani akartalak. Veled akartam lenni. És tessék! Itt vagyok! – imádom, amikor humoros kedvében van. – Mesélj, mi történt veled tegnap óta? – közben pedig sétálgattunk kedvünkre...kézen fogva.

- A legjobb barátnőm, Charlotte, eljött hozzánk. Bár néhány dologra nem emlékszem vele kapcsolatban, amit nagyon szégyellek, de már mondott néhány infót. – Matt arca hirtelen ideges, és komor lett.

- Mutasd be nekem!

- Tessék? Minek?

- Azért Dorothy, mert lehet, hogy veszélyes rád. A legjobb barátnődre kétségkívül emlékezned kell. Yvettere emlékszel?

- Igen, még egészen értelmetlen dolgokra is.

- Na látod! Menjünk el hozzátok!

- És mi lesz, ha apa meglát?

- Akkor megmondom neki, hogy a lánya egy angyallal van együtt, és edzés helyett azzal randizgat. Meg fogja érteni biztosan.

- Majd akkor is ilyen bátor legyél, ha apának a haragjával kell szembenézned.

- Nem riaszt az engem vissza. Max csak akkor, hogyha hirtelen egy hatalmas démon-angyal szörnyszülötté változna át. Na akkor lehetne félni.

Nemsokára hazaértünk, és nagy szerencsékre apa még nem jött hamarabb. Általában 7 óra körül szokott végezni, és utána jön haza. Amint betettük a lábunkat, Charlotte már elő is lépett az emeletről. Azt az arckifejezést, amit láttam rajta, az leírhatatlan volt. Szenvedély, irigység, féltékenység, szeretet.

16. Meglepetés!

2011-08-26T10:25:00.000+02:00

Halihó mindenki! Mivel kaptam sok komit, aminek nagyon nagyon örültem, ezért hoztam is a kövi fejit :) Remélem ez is tetszeni fog nektek és ehhez is kapok véleményeket :D Az AntiAngeláknak ez a feji most örömükre lesz :D Na, nem is húzom az időt, jó olvasást és komizááást! :)) Pussz, Lilly

Nem éreztem semmit sem. Se a végtagjaim, se semmit. Mégis láttam apát. Sírt. A kezemhez nyúlt. Megszorította. Ez volt az első dolog, amit felismert a testem. Éreztem. Én is elkezdtem sírni. Mi történt velem? Utolsó emlékem az, hogy vacsoráztunk Angelával. Semmi más. De áúú! Korog a gyomrom. Éhes vagyok. Ennem kellene valamit. Aztán bejött egy orvos is. Fehér ruha volt rajta, majd méregetni kezdett. Belenézett a szemeimbe, majd hozzám szólt.

- Hogy van?

- Jól, de mi történt velem? És miért vagyok ilyen éhes? – kérdeztem kétségbeesetten a dokitól.

- Kimostuk a gyomrát, ugyanis valaki megmérgezte magát. Egy olyan anyagot találtunk a vérében és a szervezetében, amit ha nem távolítunk el, akkor egy órán belül meghal. Szerencsére az édesapja azonnal ideszállította, és még időben közbe tudtunk lépni. De azért még néhány napig bent tartjuk megfigyelésen. Addig is kérem, őrizze meg a nyugalmát! – majd kisétált az ajtón.

- Apa, hogy is volt ez? Ki mérgezett meg? És miért? – pont a rossz kérdéseket tettem fel apának. Láttam rajta az elkeseredettséget és a fájdalmat.

- Angela. Egy igen erős szert kevert az eléd rakott ételbe, ami pár perc múlva hatott is. Most a rendőrségen van, de valószínűleg gyógykezelésekre kell majd járnia. Nem csukhatják le, mert terhes. – jézusom! Mire nem képes ez a nő?!

- És...most megint nálunk fog lakni? – kérdeztem tőle félénken.

- Nem, megnyugodhatsz. Addig amíg nem jön helyre agyilag, addig mi kettecskén leszünk. – a végén elmosolyodott apu. Valóban nyugtató tényező volt az, hogy Ang már nincs is a képben, és ezért semmit se kellett tennem, illetve ő maga tette meg. Bár ezért az életemmel is fizethettem volna...

- És most mi lesz? Kidobtad? Nem vállalod a gyereket? – faggatóztam tovább.

- Egyelőre szünetet tartunk. A gyermekemet pedig természetesen vállalni fogom, ha addig nem jönne helyre Ang. A főiskoláról kitiltották. Nem lesz belőle orvos. – végre valami jó hír! Én megmondtam, hogy nem lesz semmi abból az orvosiból.

- Értem. – nyugtáztam a mondandóját. – És beszéltél már vele?

- Hát... tulajdonképpen igen...mikor a rendőrök közölték vele a hírt, sírva fakadt és könyörgött nekem, hogy tegyek valamit az ellen. Nem akartam semmit se tenni. Aki ilyet tesz a gyerekemmel, az... nem épelméjű. Te sokkal fontosabb vagy nekem Dor. És hidd el, anyád is büszke lenne rád, amiért ilyen példamutatóan viselkedtél Anggel szemben.

Már régen nem találkoztam anya szellemével, és ennek pont most volt ott az ideje. Apu háta mögött megjelent anyu képe. Rám mosolygott, majd lágyan átölelte apát hátulról.

- Valami furcsát érzek. Valami nyomást.

- Apu... ne ijedj meg, de van valami, amit még nem mondtam el neked. Fordulj meg!

És ekkor megfordult. Azt a döbbenetet, amit leolvastam az arcáról, azt nem lehet megfogalmazni. Ijedten meredt anyára, és húzódzkodott hátra.

- Apa, ne félj! Nincs semmi baj. – nyugtatgattam apucit.

- Ez...ez nem valódi. Ilyen nincs. – dadogott.

- De van szivem. – szólt közbe anyu is. – Látod Dor, elérkezett ez a pillanat is. Apád is lát most már engem, és igazság szerint, nem erre számítottam. Azt hittem daliásabban fog kiállni, nem pedig nyusziként. Ugye nyuszkó? – kicsit fura volt ez a modor anyutól és az is, hogy most együtt van a család.

- Te most tényleg létezel? – kérdezte hüledezve apu.

- Igen, de csak néha-néha. Nem mindig jöhetek el a mennyből ide a földre. – magyarázta édesanyám.

- Akkor most miért jöttél? – hát ez elég modortalan kérdés volt aputól.

- Mert eljött az a dolog, amire vártam. Helyrejött a kapcsolatod a lányunkkal. Én csak erre vágytam. Folyamatosan figyeltelek titeket, és igazság szerint, nekem már az első perctől fogva nem volt szimpatikus a nő. Persze, szerettem volna, ha boldog leszel, de ne egy ilyennel. Nagyképű és cinikus volt. Az ilyentől mit várni?

- Igazad van. – végre egy normális mondat apa szájából. – Tudod... hiányzol közülünk. Ha itt lennél, akkor nem jutottunk volna idáig Dorral.

- De hiszen itt is vagyok édesem. – közelebb hajolt apához, aki hagyta, hogy megcsókolja a szeretett nője.

- Évek óta nem éreztem már ezt. Most új erőre kaptam. – és újabb csókért hajolt apu, amikor anyu elhajolt tőle.

- Többet nem érezhetsz ilyet. Nem vagyok élő. Én csak egy szellemkép vagyok, nem több. De hidd el, te voltál életem szerelme, és az is maradsz! Szeretlek! – annyira meghatott a szüleim szerelmi vallomása, hogy eszembe jutott Matt is. Nekem már ilyen nem fog jutni. – Köszönjünk el, mert nemsokára jön valaki, és Tony, te is indulsz majd. – tiszta angyali mosolya volt anyának. Már értem, hogy apa miért szeretett belé. A mosolya, a nevetése teljesen magával ragadta. Mindemellett persze gyönyörű is, és intelligens is. Egy apró puszit lehelt a homlokomra anyu, majd apának a szájára is, és eltűnt.

Kis idő múlva apa is elment. Volt egy kis dolga. Gondolom Angie. Hát majd holnap biztos fog mesélni. Estefelé meghozták a kis vacsorámat is. Már nagyon jól esett a kaja, totál éhes voltam. Mintha egy hete nem ettem volna. A vacsi után lefeküdtem aludni. Az álmomban minden újra lejátszódott, ami a barlangban történt. Amikor Ben közelített felém, felriadtam.

Mi ez? A kezemre néztem, és egy kéz fogta. Feltekintek, és rémület fogott el. Matt volt az. Kezét a számra tapasztotta, mikor észrevette, hogy épp a nővéreknek akarok szólni.

- Kérlek, maradj csöndben! Beszélgetni akarok veled, nem bántani. – kérlelt engem, majd lassan elengedte a számat. Fellélegeztem.

- Mégis mit keresel itt? – suttogtam.

- Hallottam, hogy mi történt veled, és ide siettem. Már itt voltam hamarabb is, de megvártam, hogy apud elmenjen.

- De hogy...?!

- Hogy-hogy jutottam be? Egyszerű. Az angyali bájjal elbűvöltem a nővéreket, akik szó nélkül beengedtek ide. De ne félj, téged nem foglak megigézni.

- Ajánlom is, hogy ne. – fenyegetőztem, bár tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne nála. Kivéve ha... de nem. Ilyen nincs és nem is lesz.

- Szóval azt akartam elmondani, hogy én rettentően sajnálom, amit látnod kellett. És nem számítottam arra, hogy apuddal együtt megláttok engem. De Dorothy, hiányzol! Tudom, semmi esélyem nem lenne nálad, de ha mégis lenne, akkor te lennél a földön a legboldogabb lány. Legalábbis próbálkoznék, hogy így legyen. Bocsánatot kérek mindenért, és azt hiszem, most már elég világos neked, hogy miért voltam olyan furcsa néha.

- Akkor nem is vagy hívő, ugye? – micsoda felfedezés, ugye?!

- Nem. Amikor azt hazudtam, az azért volt, hogy ne gyere rá, hogy bűbájt használtam Ben megsemmisítésére. Egyébként arra is rájöttem, hogy mi volt a dédnagymamámmal. Alison bújt belé. A démonok meg tudják ezt tenni. És ugyanez volt a barátnőddel, Tamarával is, csak éppen ott Ben szállta meg. Most már mindent tudsz. – most minden megvilágosult. Ezért volt olyan furcsa Tamy. Istenem, szegénykét is belevonták ebbe...miattam.

- És Tamara emlékszik erre?

- Nem, hála égnek! Sajnos, nincs arra mód, hogy kitöröljem a te memóriádat, mert akkor teljesen nyugodtan élhettél volna tovább.

- Kitörölni? Hát képes lennél ilyenre? Sose mondtad volna el, hogy mi vagy? Végig titokban tartottad volna? Jézusom! És én veled álltam össze... Takarodj el! – az utolsó mondatot már nagyon ingerülten és határozottan mondtam.

- Dorothy, elmondtam volna, de nem így. Érted már? Addig melengettem volna a kapcsolatunkat, míg nem úgy éreztem volna, hogyha elmondom, akkor nem hagysz el. Sajnálom, hogy látnod kellett a Ben és köztem, illetve Alison és köztem lezajló csatározást.

- Menj el, kérlek! – nem igaz hogy nem fogta fel, amit apám mondott. – Azonnal!

Fogta volna magát, amikor közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Próbáltam eltolni magamtól, de ő olyan szorosan rátapasztotta ajkait az enyémekre, hogy képtelen voltam ellenállni. Csodás érzés volt újra érezni mézédes csókját. A legjobb.

15. Nem akarom többet látni se!

2011-08-24T08:43:00.000+02:00

Na haliiii mindenki!! :D Örültem a sok kominak, és ezért bele is húztam a fejiírásba. Ez a fejezet rengeteg meglepetést, és izgalmat tartogat nektek, szóval nem is akarlak titeket feltartani. Annyit viszont elmondok, hogyha végetér Dorothy első története, és szeretnétek, hogy folytassam, akkor azt jelezzétek :) Na de jó olvasást és komizáást! :P

(Matt szemszöge)

Ki kell jutnom. Muszáj lesz. Ha Ben megöli Dorothyt, akkor megint kereshetek valakit, hogy az megszeressen és én is megszeressem. És mire az bekövetkezik, nekem lejár az időm és örök időre ilyen kis halál angyala maradok. Bár ha elég ügyes lehettem volna, akkor ez a Nate is megszeretett volna engem és talán én is megkedveltem volna őt. Áh! Kizárt! Viszont támadt egy ötletem. Ha kapcsolatba lépnék a Nagy Úrral, akkor ő tudna engem tájékoztatni, hogy hol tart az ügy, és mit csináljak. Remek ötlet Matt! Ez az!

Elmém minden pontját a Nagy Úr felé irányítottam, és csak ő rá koncentráltam. Hamarosan kezdtem érezni, hogy belépek a Pokol képzeletbeli kapuján, amit eddig sötét fekete, majd szürke köd övezett. Kinyílt a kapu és a Nagy Úr előlépett. Arcáról mérhetetlen dühöt, haragot és csalódottságot olvastam le. Nem éppen erre a helyzetre számított, amikor megadta nekem a lehetőséget, hogy bekerüljek a Pokol legmélyebb bugyraiba. Már szólaltam is volna meg, amikor ő belekezdett mondandójába.

- Matt Dickson... micsoda...hétköznapi név! És az is marad, ha nem végzed el a küldetésed. Ide figyelj, de istenverte átkozott halál angyala! Nem azért adtam neked esélyt, hogy egy alávaló démon megkaparintsa előled az áldozatot! Kotródj innét, és eredj a lány után!

- De Uram! Kérem, adjon valami támpontot! Nem ölte még meg Benjamin? És hogy jussak ki innen? – könyörögtem tanácsért.

- Nem ölte még meg, de nem sok hiányzik hozzá. És mondd, te nyavalyás angyalka, mire való a hatalmas, erős szárnyad? – való igaz!

- Köszönöm Nagy Úr! Ígérem, nem okozok csalódást! Az ördögök vezére leszek, esküszöm! – azzal kiléptem a kapun és visszatértem a valóságba.

Éreztem, ahogyan szárnyaim kinőnek hátamból, majd rá a tollak, melyek mind feketén fénylettek. Egy halandó embernek ez meseszép látvány volt, ám nekem csak büszkeség. Minél több lelket gyűjtök össze, annál fényesebb és feketébb lesz a szárnyam. Belső részén néhol ezüst pontok csillogtak. Ha Dorothyt megölöm, akkor az ezüst pontok úgy fognak csillogni, mint a Nap. Kitörtem hát a zárt börtönajtómat és tovaszálltam.

(Dorothy szemszöge)

Istenem... mi történt? Dickson néni dühödt arca, aztán fekete füst, és most egy barlang. A földön fekszem...kezem le van bilincselve...lábaim szintén... Elraboltak? Az ott ki? Az a lány. Megfordult. NE!!! Ez a démon. Ez Alison. Az utcán is a frászt hozta rám, és most itt van. Azonban van mellette más is. Az a jóképű, de annál gonoszabb Ben. Nem. Nem lehet démon. Ő nem lehet. Olyan kedves volt. Csak nem bántana. Benne semmi furcsát nem fedeztem fel. Kedvelem. Ő nem lehet démon. Nem. De várjunk csak! Mi az ott Alison kezében? Az-az én telefonom!

- Haló? Maga Dorothy apja? Nagyszerű. A lányát elraboltuk. Ha érte akar jönni, akkor jöjjön a Favágó hegység barlangjához. Szíves örömest várjuk. Nem, nincs ebben semmi csali. Egyszerűen csak egy információt akartunk megtudni tőle, és kész. Elviheti. Tök ingyen! Na pá!

Ne! Idehívta apát. Ne, ne, ne!!! Meg fog halni apa. Meg fogja ölni. Üvölteni akarok, amikor észreveszem, hogy a szám be van tapasztva. Próbálom feloldani a nyelvemmel, hátha sikerül leszedni. Sok próbálkozás és erőfeszítés után sikerült is.

- Hé! Minek hívtad ide apámat? – kiáltottam rá arra a démonnőre.

- Tudod, nekem is meg kell élnem valamiből. Édesapád annyira naiv. Most komolyan. Szerinted van olyan, hogy teljesen ingyen odaadjuk a foglyunkat valakinek, semmi váltságdíj, vagy ajándék nélkül? Nincs. Meg fogom ölni. Darabokra tépem, és ezt TE NEM FOGOD MEGAKADÁLYOZNI! Na, mit szólsz, drága Doryka?

- Remélem, jól megrohadsz!

- Ó, köszi, ezt bóknak veszem...BEN! ÖLD MEG! – ordított rá Benre.

- Nyugi Alison! Előbb érjen ide Matt, aztán az enyém lesz a picinyem. – nem igazán értem.

- Mit akartok tőlem? – kérdeztem ártatlan hangon.

- A lelked. – közölte velem Benjamin. Ám ekkor belépett a barlangba apa is.

- Apa ne! Menj innen! Ez kelepce!

- De még milyen csapda! – azzal Alison ráugrott apára és ledöntötte.

Ám ekkor kezdett megváltozni a színe. Bőre egyre barnásabb lett, majd sötét barna. Fején egy tülök nőtt ki, ami hosszú, de tompa volt. Kinőttek hatalmas szárnyai, amiket megrebegtetett. Apát is leszíjazta, miközben ezt Ben vigyorogva szemlélte. Lehet, hogy tényleg nem olyan kedves, ahogy azt ő előadta. A váratlan fordulat viszont csak ekkor következett be.

Matt is betoppant. De... de... nem... ő nem lehet az, amire én gondolok. Nem lehet angyal. Az angyalok fehérek. Ám ekkor eszembe jutott az álmom. Az álmomban az angyal fekete volt, de nem láttam az arcát. Ő volt a halál angyala. Hát ő az? Ő a halál angyala, aki meg akar engem ölni? Hirtelenségből felkiáltottam a nevét. Ő felfigyelt. Rohant volna felém, amikor Ben a falhoz hajította. Nem roskadt össze. Ököllel belevágott Ben hasába, mire az elesett. Hát ennyi volt? Ilyen könnyű elintézni? Alisonhoz rohant, mire az támadópozícióba lendült, gyilkolási hajlamát kieresztette, és éppen le akarta volna tépni Matt szárnyát, amikor Matt a falhoz taszította és letépte szarvait. Felüvöltött a fájdalomtól és a szarvak helyét fogdosta.

Ekkor apámhoz rohant, akinek továbbra is tátva maradt a szája. Kiszabadította és mögém állította, hogy ott biztonságban legyen. Ez nem igaz! Ben is átváltozott olyan rohadékká, mint Alison. Azonban ekkor Ben újra megtámadta. Összeszorította Matt védőszárnyait, erre ő felkiáltott és káromkodott egy cifrát. A földre dobta. Hozzám közelített, az a sátáni démon. Nyelvét végig húzta a száján, mint aki éppen lakomára éhezik. Szemeiben tüzet láttam, ami egyre jobban csak lobogott. Ó istenem, add, hogy apám legalább megmeneküljön! De Matt él! Egy erős rántással kihúzta Ben szarvait, majd szárnyait letépte, pikkelyeit leszaggatta, és akkor a tűz alábbhagyott Benjamin szemében. Kihűlt. Vagy nem is?! Váratlanul lángra kapott és elégett testének minden porcikája. Fekete, büdös füst szállott fel. Ha ezt tovább kell szagolnunk, akkor megfulladunk. Alison menekül! Matt próbálta elkapni, de elrepült. Hát ez nem igaz. Egyedül maradtunk...apa és én, meg egy angyal. Síri csönd uralkodott a vér lepte barlangban.

- Hát most már tudod, hogy mi vagyok Dorothy és remélem... – szólt hozzám, amikor apa félbevágta.

- Felejtsd el a lányomat, és engem, meg az egész családunkat. Nem akarunk többet látni. Egy ilyen pokolbeli alakot nem ismerünk. Gyerünk Dor, tűnjünk innen!

Apa megragadta a karomat, és már szaladtunk is onnan. Futás közben még visszanéztem Mattre, aki búsan rám nézett. Könnycsordult ki a szeméből. Lehet, hogy tényleg nem akart megölni engem? Lehet, hogy az csak egy rémálom volt? Istenem... És akkor apa most eltiltott tőle. Nem. Egy ilyennel nem szabad foglalkoznom. Veszélyt hozhat rám és a családra.

Mikor hazaértünk Angie alig akarta elhinni, hogy mit éltünk át. Kár volt apának elmondania neki. Most ezen fog témázni. Én el akarom felejteni, és azt hiszem, apa is, de így nem fog menni.

1 hét múlva...

Hazaköltöztem. Apával sokkal jobb a kapcsolatom. Végre újra a régi apával beszélgethetek. Újra érzem, hogy szeret, és fontos vagyok neki. Mindemellett roppantul boldogít engem, hogy ezzel csak bosszantom Angelát. Haha! De ennyi nekem is kijár.

Az egy hét alatt Matt számtalanszor hívott engem, de én kinyomtam a telefont. Nem akarok, és nem is beszélhetek vele. A családom százszor fontosabb nekem, mint egy angyal. Szerelmes voltam, de hiába. Egy ilyen földöntúli, pokoli lénnyel én nem lehetek együtt. Persze, most megadtam neki a lehetőséget, hogy mást öljön meg. Hát tegye! De ne az én családommal.

Elmeséltem Yvettenek a történteket, és őt teljesen letaglózta. Alig akarta elhinni, viszont a Matt-től való távolmaradást támogatta. Igazából halálra rémisztettem a meséléssel, mert ilyen nem mindennap történik meg.

Ma estére közös filmezést terveztünk apával. Valami családi vígjátékot akarunk megnézni, úgyhogy addig keresek valami normálisat. Éppen a kanapén ültem és válogattam a DVD-ket, amikor ajtócsapódást észleltem. Kimentem az előszobába, ahol Angiet találtam egy hatalmas, hiperszuper, rózsaszín-sárgacsíkozású babakocsival. Apa éppen az étkezőben olvasta az újságot, de a zajra ő is kivánszorgott.

- Hát ez meg mi Ang? – kérdezte tőle.

- Babakocsi drágám. 5 hónapos terhesen már illő volt vennem. A boltban a kisegítő még meg is dicsérte a pocaklakómat. Sok egészséget és boldogságot kívánt. Ugye milyen aranyos? – hűha.. apa nem tűnik valami feldobottnak.

- Mennyi volt? – tudakolta meg gondolkodóan.

- Á, olyan középkategóriás. – a blokk ott fityegett a kocsi oldalán. Apa ránézett, mire letépte azt. Haragosnak tűnt.

- Hogy engedhettél meg egy ilyen drága szarságot? – hoppá! Apa nem szokott káromkodni... Ang tényleg kikészítette. – Azonnal vidd vissza! Váltsd be valami olcsóbbra, vagy tudod mit?! Majd együtt elmegyünk, és választunk valami nekem is tetszőt. Rendben? – azzal beviharzott az étkezőbe és tovább olvasta az hírlapot.

Angiet annyira meglepte apu viselkedése, hogy mérgében fújtatni kezdett. Ölnitudó szemekkel meredt rám, mire az ajtóhoz rohant, vitte magával a babakocsit és bevágta maga után az ajtót. A ház csak úgy beleremegett. Jesszus! Mennyi erő van ebben a nőben! Ez amolyan, női hiszti volt. Vagy nem? Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy most már nem irányíthatja apát. Most én leszek a célpont. El akar majd taposni engem és újra kilőni hálóját apura.

Néhány nappal később reggeli közben Angie bejelentette, hogy este szeretné vacsora közben megbeszélni a problémákat, és ehhez illően főz is majd valami finomat. Uhh! És nekem abból muszáj lesz ennem. Fúj! Apa megértően elfogadta a meghívást, én pedig csak bólintottam...apa érdekében.

Este mosolyogva helyet foglaltunk az asztalnál apuval. Ő is örült, hogy rendeződött a kapcsolatunk. Pár perc múlva Ang hozta is az elsőfélét. Tyúkhúsleves volt. Egész jó. Miután befejeztük, ő kivitte a csetrest, mi pedig vártuk a másodikfélét. Hamarosan hozta is a jó meleg, ínycsiklandó csirkesültet a petrezselymes krumplival, és némi salival. Mindannyiunknak személyesen vitte ki az ételt. Hozzá is láttunk. Az étel minőségét morgással jeleztük. Tényleg finom volt.

Miután befejeztem az evést álltam volna fel az asztaltól, amikor lábaim nem akartak engedelmeskedni nekem. Szédültem. A fejem elkezdett iszonyatosan zsibongani, a kezeim pedig remegtek. Szívem hevesen vert, és megéreztem, hogy hol folyik vér, és hol nem az ereimben. Halálközeli pillanat volt. Éreztem, ahogy elhagy a lábam, és kiterülök a földre. Meg fogok halni. Ezt tapasztaltam. Még gondolatban meg voltam, ám akkor egyre csak lassult és lassult a szívem verése. Ám ekkor valami megütötte a mellkasomat. Eszméletemet vesztettem.