37. Az eljövetel

Sziasztok! Nos elérkezett a várva várt fejezet. Igen, már én is vártam ezt, és öröm volt megírni. :) Kicsit hosszabbra sikeredett a szokásosnál, de az sosem baj :) Remélem tetszeni fog nektek és kapok hozzá kommentárokat! :)) Jó olvasást és komizást! U.i.: Bocsi, hogy ilyen későn érkezett fejezet. :/ Puszi, Lilly

Csak úgy tündököltem a boldogságban. Éjjel-nappal vidám voltam, senki és semmi nem tudta lelohasztani a kedvemet. Pörögtem, mint állat. A suliban a lehető legjobban teljesítettem, a tanárok megdicsértek, apa is elégedett volt velem, és Angelával se martuk egymást. Szuper volt minden. Egyik délután sétálgattam hazafele, amikor erős szél támadt fel. Szinte majdnem elrepített messzire, de szerencsére volt annyi erőm, hogy be tudjak húzódni egy kis menedékre. Egy pár perc múlva új sorstársam akadt. Egyetértően pillantottunk egymásra, azonban ő be is mutatkozott.

-          Evelyn vagyok. Tök jó, hogy nem vagyok egyedül itt.

-          Engem Dorothy-nak hívnak. Te merre fele laksz? – válaszoltam neki egy kérdéssel megtoldva.

-          Három utcával arrébb. És te?

-          Hát még picivel tovább, mint te. – feleltem. Hamarosan elállt a szél én pedig indulni készültem. – Nos, én most elindulok haza, remélem épségben odaérek. Szia!

-          Nem mehetsz! – Evelyn hangja szinte parancsoló volt.

-          Tessék?

-          Itt maradsz. – komoly szemekkel meredt rám, én pedig éreztem, jobb lenne, ha nem szállnék vele szembe. Mégis megtettem.

-          Mégis ki vagy te, hogy megmondd nekem, hogy mit tegyek? – sugárzott belőlem a flegmaság és próbáltam minél határozottabb lenni.

-          Egy angyal az alapítók közül. Ne is ellenkezz! Azért jöttünk, hogy behajtsuk rajtad az ígéreted. – Na ne! Már le is telt az idő? Az egy év? Olyan pánik jött rám, mint még soha. Hol van ilyenkor Matt? És miért vállaltam el ezt? – Igen, letelt az egy év. Gondold át még egyszer, hogy melyik utat választod Dorothy! Egyébként, nem csak angyal, de orákulum is vagyok.

-          Orákulum? – kérdeztem vissza illetődve.

-          Gondolatolvasó, illetve képes vagyok tárgyakat mozgatni. – kissé ledöbbentem azon, amit hallottam.

-          És kik vannak még itt? Mert én nem látom őket...

-          Hát mi. – megfordultam és mögöttem állt négy angyal teremtmény. – Angelo, Lutec, Farc és jómagam Garibald. Nos, kedves Dorothy, hogyan döntöttél? – Garibaldnak sokkal barátságosabb természete volt, mint Evelynnek, de ettől még a helyzet ugyanolyan súlyos volt.

-          Még nem tudtam választani... Túlságosan elmerültem a jelenben és nem gondoltam erre az esetre. Mikorra kell döntenem? – csak remélni tudtam, hogy kapok haladékot.

-          Ma. Ma volt a határidő kis virágom. – válaszolt Garibald helyett Lutec.

-          Ne légy hozzá mogorva Lutec! – szólt rá Garibald. – Bár igazad van, és úgy is lesz, a hangsúly fontos! Jegyezd meg!  - úgy tűnt Garibald a rangidős közöttük, vagy inkább a főnök.

-          Mert az is Dorothy. Garibald a legidősebb közölünk, és mindig ő dönt. – felelt a gondolatomra Evelyn.

-          Csak akkor vagyok hajlandó dönteni, ha itt van Matt, az őrangyalom. – válaszoltam felelősségteljesen és magabiztosan.

-          Itt vagyok. Éreztem, hogy van valami baj, mert az aurád ezt súgta. Tisztelt Főangyalok! Kérhetek egy pár percet, hogy beszélhessek Dorothyval? – Matt nagyon tisztelettudó volt, ezt kétségbe se lehetett vonni. Félrevonultunk az egyik tölgyfához.

-          Matt, félek! Nem tudom, hogy döntsek! Nem érzem azt, hogy ekkora áldozatot tudnék hozni Yvette-ért... Bár én követtem el a baklövést, és igazság szerint nekem kéne elvinni a balhét, nem hiszem, hogy meg tudom tenni érte...Nekem itt van a családom... És neki is... Adj kérlek valami tanácsot! – teljesen kiöntöttem neki a lelkemet.

-          Na jó, mérlegeljünk Kicsim! – csókot adott ajkaimra, majd folytatta. – Ha feláldozod magad Yvette-ért, akkor az fog történni, hogy elveszted apád, Angelát, a húgod és az összes barátod. Az egyetlen aki marad neked, az én vagyok. Velem állandóan kapcsolatba lehetsz, és minden megtörténhet, amit a legmerészebb álmaidban sem gondoltál volna... – a végén egy kicsit elmosolyodott. Tudtam, hogy örülne, ha örökre vele maradnék. Aztán elkomolyodott és folytatta. - A másik lehetőség, hogy nem áldozod fel magad. Yvette-ért elmennek a Főangyalok, közlik vele a dolgot, de nem hagynak neki választási lehetőséget, leszórják angyalporral és felviszik a Mennybe. Onnantól kezdve vele is ugyanaz történik, ami veled történne. Viszont még elbúcsúzni se tudsz tőle. És miután neked is lejár a biológiai órád, és megszűnik a földi léted, soha többet nem lehetsz velem együtt, mert nekünk nincs kapcsolatunk a holtakkal, hiába jutnak a Mennybe. Szóval nagyon fontold meg Dorothy! –akkora teher nehezedett rám, mint még soha. Ez életem legnagyobb döntése.

-          De én élni akartam! Befejezni az iskolát, sikereket elérni a munkámban, esküvőt, családot alapítani, megérni azt, hogy apa nagypapa lehessen... Nem akartam ezt a lehetőséget elveszteni... – Sírásban törtem ki.. Döntöttem, csak még nem mertem kimondani. Matt szorosan magához ölelt és nem engedett el.

-          Tudom, hogy döntöttél, de biztos vagy benne? – istenem, ez a kérdés! Nem, nem vagyok biztos...

-          És mi van, ha megbánom? Akkor már nincs visszaút... – feleltem elkeseredetten.

-          Így van, nincs visszaút. De most döntened kell, amit már megtettél, viszont még megváltoztathatod. Oda kell mennünk hozzájuk, hogy közöld. Gyere! – átkarolt és lassan odavezetett a Főangyalokhoz.

-          Sikerült válaszra bírni a leányzót? – kérdezte szenvtelenül Lutec. Egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. Felállt a szőr a hátamon tőle.

-          Azt hiszem igen. – válaszolt helyettem is Matt. – Dorothy, kimondanád? – megremegtek a lábaim és a kezeim.

-          Feláldozom magam. – iszonyú nehéz megtenni... – De előbb szeretnék búcsúlevelet írni apámnak és Yvette-nek. Megtehetem?

-          Persze, tedd csak meg lányom. – áradt a megértés és a kedvesség Garibaldból.

A semmiből előttem termett egy kis asztal, papírral és tollal. Nem azért, de ezt minden lakó látja az ablakából? Hát már csak nem hagyják...

-          Nyugi Dorothy, le van fedve a terület. Számukra láthatatlanok vagyunk. – már megint olvasott a gondolataimban Evelyn.

Bólintottam és hozzáfogtam apám leveléhez.

„Drága Apa!

Sose gondoltam volna, hogy ilyen levél fog egyszer a kezed közé jutni, de meg kellett tennem. El kellett mennem. Ne keress! Nem vagyok a városban, se az országban. Nem kell szólni a rendőrségnek, csak feleslegesen fogod őket ugráltatni. Soha nem fogsz megtalálni engem. Szeretnék sok boldogságot kívánni Angelával és Caroline-nal az én édes kicsi húgocskámmal. Remélem így is boldog család tudtok lenni! Kérlek, ne haragudj! Mindig is a te kislányod maradok. Szeretlek apa! Sose feledd! Nagyon, de nagyon szeretlek! Légy boldog!

Szerető lányod,

Dorothy”

Könnyek szöktek a szemeimbe, mikor befejeztem az írást és beleraktam a borítékba. Lágy puszit adtam rá, bár tudtam, hogy ezt senki nem fogja értékelni, mégis tudtam, hogy apa kezében fog kikötni. Most következett Yvette levele.

„Kedves Yvette!

Hosszú idők óta nem beszéltünk már. Te is megtaláltad a magad társaságát és én is. Sok minden történt a ”barátságunk” ideje alatt, de a legutolsó volt a legsúlyosabb. Sajnos történt egy elég fatális hiba. Elárultam neked Matt kilétét. Ezért most én fogok lakolni. Feláldoztam magam érted, még úgyis, ha nem vagyunk barátnők. Tudd meg, ez hatalmas áldozat! Soha nem fogsz tudni ennek eleget adni. Egyébként, ha kapcsolatba akarsz lépni apámmal, azt meg ne próbáld! Hagyd békén! Úgyis meg fogom akadályozni, hogy beszélj vele. A titkot pedig lakat őrzi a szádon. Ha bárkinek is beszélni akarsz erről, a szád nem engedelmeskedik. Örök titok marad. De sose felejtsd el, micsoda önfeláldozást vitt véghez az egykori legjobb barátnőd!

Dorothy”

Ezt is belehelyeztem a borítékba, és Angelo elpostázta hozzájuk. Felálltam. Az asztal, a szék eltűntek.

-          Akkor kezdődjön a szertartás! – szólalt fel Farc.

Valamiféle fehéres-aranyos port szórt a fejemre, majd egy angyali csókot lehelt a homlokomra. Latin szöveget mormolt, fogalmam se volt, hogy mit jelentett. Hirtelen sokkal könnyebbnek és erősebbnek éreztem magam. Felemelkedtem. Iszonyatos fájdalmat éreztem a hátamban, mire ráeszméltem, hogy a szárnyaim nőnek ki. Egyre nagyobbak és hosszabbak lettek. Miután a folyamat befejeződött, a földre kerültem. Hátamra pillantottam és észrevettem, hogy milyen gyönyörű lebenyeim lettek. Hófehér, szinte csillogó tollak borították a szárnyakat. Új ruha került rám. Mintha menyasszony lettem volna, csak fátyol nélkül és a szoknya része jóval rövidebb volt. Matt tükröt adott a kezembe. Belepillantottam. A bőröm kitisztult, a pattanások eltűntek, szemeim világosabbak lettek, a hajam szintén. Komolyan angyalnak éreztem magam. Ajkaim a rózsáéhoz hasonlítottak. Most az egyszer meseszépnek éreztem magam. Matt nem tudott betelni a látványommal.

-          Üdvözlünk a Birodalmunkban! Most keljünk útra! – szólt hozzám Garibald és megnyílt felettünk egy fényes kapu. Szárnyaim életre keltek és felszálltunk a Mennybe.

36. Tűzkereszt

Halihó emberek! Már eléggé régen hoztam frisst, de most se rukkoltam elő valami hosszúval. Mégis jobb, mint a semmi. Remélem tetszeni fog nektek, hiszen egy teljesen új témát hoztam meg, és elképzelhető, hogy többször is lesz ilyen rész benne. :) Jó olvasgatást és komizást! ;) Puszii, Lilly

Az életem kezdett megint jóra fordulni, bár ezt nem akartam elkiabálni. Mindig ilyenkor jött valami probléma, amit meg kellett oldani. Marcus már nincs képben, helyette Matt-tel vagyok együtt. Apa nem igazán repesett az ötlettől, sőt egyenesen óva intett tőle, a legutóbbi incidens miatt. Engem viszont nem tudott lebeszélni. Annyira szerelmes voltam, hogy nem láttam a rózsaszín ködtől. Talán nem is akartam. Egyedül boldog lenni. A többi nem foglalkoztatott. Akár csak egy rövid időre is, de boldog lenni. Érdekes módon vettem a bátorságot és odamentem Yvette-hez, hogy rendezzük a dolgainkat. Nem akartam barátságba lenni vele, se puszipajtás, de haragban sem. Csupán legyünk békében, és élje mindenki az életét. És elfogadta. Egy kis kő gurult le a szívemről. Jó, hogy ezt megoldhattam.

Hihetetlen, de új erőre kaptam. Kifejezhetetlenül boldog voltam. A hangulatom felhőtlen. Suliban alig vártam, hogy véget érjen a nap és találkozhassak Matt-tel. Az órák iszonyat lassan teltek én pedig mindegyik végén csak kiugrottam a padból, mert már mozgáshiányom volt. Ahogy vége lett a sulinak Matt várt rám, én futottam ki és egyből a nyakába ugrottam. Csoda hogy megbírt tartani, hisz nem vagyok valami könnyű, na de egy angyal már csak meg bír tartani. Van annyira erős, sőt! Elmentünk az ő lakására, amit persze alig használt, mert az igazi lakhelye fent volt a mennyekben. Volt idő, amikor elgondolkoztam azon, mi van, hogyha komolyabb lesz a kapcsolatunk, és én szeretnék gyereket. Egy angyalnak nem lehet gyereke. Ez köztudott a körükben. Természetesen nem most akarok gyereket, de később egész biztos, hogy igen.

Amikor beléptem az ajtón a látvány lenyűgözött. Igazi fiús, de mégis rendezett, modern berendezésű a lakhelye. Az ajtóban már nem tudtam türtőztetni magamat, elkezdtem eszeveszett módon csókolni, hiszen ezt vártam már mióta suliban is. Újra magaménak éreztem, és ezt ki is akartam használni. De ő sem fogta vissza magát. A táskámat ledobtam a földre, és a derekára ugrottam. Elkapott, és a fenekemet fogva vitt be a szobájába. Tudtam, hogy mi fog következni, de nem bántam egyáltalán. Inkább neki adom oda magam, minthogy Marcusnak. Marcus megcsalt, Matt viszont nem. Matt-et szeretem. Marcusban csalódtam, tehát nem jöhet szóba. Az ágy nagyon puha és selymes volt. Leterített rá, és tovább csókolóztunk. Szinte felfaltuk egymást. Olyan gyengéd volt, mint még soha. Lágyan simogatott a testem több pontján is, és közben vetkőztettük egymást. Nem akartam ezt a lehetőséget eldobni, főleg hogy én is akarom. Aztán persze nem sokáig késlekedtünk, hogy megtegyük.

Amikor felkeltem, rájöttem, hogy átaludtam néhány órát, mivel már sötétedett. Egyből elkezdtem forgolódni, hogy merre van ő, de nem volt mellettem. Hol van? Elment? Itt hagyott? Hangokat hallottam a konyha felől. Gyorsan felkaptam magamra a pólómat és a fehér neműmet és kiandalogtam. A tűzhelynél állt, és valamit sütött.

-          Jót aludtál édes? – kérdezte csillogó szemekkel.

-          Soha jobban. Azt hittem, hogy itt hagytál egyedül. – mondtam kicsit bánatosan. Mosoly derült fel az arcán. Odajött hozzám, átölelt és egy csókot lehelt ajkaimra.

-          Soha nem hagynálak egyedül. Ilyen meg se forduljon a fejedben drágám. Csak kaját csinálok neked, azért keltem ki az ágyból. – mutatott a serpenyő felé. – Mellesleg, van valami véleményed? – tudtam hogy mire gondol a szerelmem.

-          Csodálatos volt! – szorosabban hozzábújtam és úgy öleltem, ahogy csak tudtam. – Köszönöm.

-          Nem kell köszönni, egyébként nekem is hatalmas élmény volt. Nagyszerű vagy!

Néhány perccel később kiszedte a serpenyőből, amit kotyvasztott és leültünk elfogyasztani. Lehet az ember ennél boldogabb és nyugodtabb?

35. Újra szerelem?

Halihó! Most igyekeztem időben meghozni az új fejezetet, az előző 3 kominak nagyon örülök! Mint olvashatjátok, már a cím is elég érdekes, hiszen Dorothy szerelmes! Próbálom úgy kuszálni a szálakat, hogy azért még érthető legyen Nektek, illetve hogy izgalmas, kalandos, klassz történetet alakítsak. Remélem tetszeni fog az új fejezet, és hogy kapok megint kommentárokat! Jó olvasást és komizást! Puszi, Lilly

Egy sötét ösvényen sétáltam. Éjszaka volt. Bagolyhuhogás és egy-egy farkas vonyítás hallatszódott. Féltem. Kerestem valamit, de nem tudom, hogy mit. A fákra nem mertem felnézni, mert néhol egy nagy bagoly szeme tekintett vissza rám... Megrémített ez. Hamarosan kiértem egy tisztásra. Feltekintettem az égre, és láttam a fényes Holdat. Gyönyörű volt és magasztos. Hirtelen a szél egyre hevesebben kezdett el fújni, majd egy pillanat alatt leállt. Besétáltam egészen a tisztás közepére, ahol váratlanul két alak tárult elém. Két ismerős alak. Két fontos ember. Ember?! Nem! Marcus és Matt voltak előttem. Érdekes módon mindketten angyalként. Marcus ember, akkor ő neki miért van szárnya? Nem értem. „Szeretlek Dorothy!” - suttogta Matt. Eközben Marcus sziszegett. „Ne hagyd, hogy átvágjon ez a gyerek!” - szólt hozzám újra Matt. „Nem kellett volna átváltoztatnod te idióta, és akkor most boldoggá tudnám tenni Dort!” - üvöltött rá Marcus. Átváltoztatni? Matt átváltoztatta Marcust? Vajon tényleg igaza lesz Helenának? És én hagyom, hogy Marc átváltozzon? „Megérdemelted, de fattyú! Dorothy tisztességes srácot érdemel, és nem egy csalógépet!” – szólt vissza neki Matt. Nem tudtam beleszólni a vitájukba. Hiába akartam szóhoz jutni, valamiért a szám nem engedte. „Nem vagyok csalógép! Követtem el hibát, de szeretem Dorothyt!” – így Marcus. „Aki szeret valakit, annak eszébe se jut egy ilyet megtenni!” – vágott vissza Matt. Érdekes.. mind két srác okozott nekem fájdalmat, és mégis szeretem mindkettőt... Bár valahogy most a szívem Matthez jobban húz. Ő nem csalt meg. Csak miután én szakítottam vele, összejött Yvette-tel. Yvette-tel már jó régóta nem beszéltem. Talált magának más társaságot, én pedig nem akarok olyan barátnőt, aki összejön az exemmel. Matt és Marcus egymásnak rontottak. Úgy verekedtek, mint a gyerekek egy kislányért... Csak épp ismertek néhány harcmódot... Matt éppen egy karót akart döfni Marc szívébe, amikor én elkezdtem sírni.

Felébredtem. Szörnyű egy álom volt. Egy meleg kéz simogatta az arcomat. Töröltem volna le a könnyeimet, de ő hamarabb megtette. Takarót éreztem magamon. Be is takart. Az ölében aludtam el. Kinyitottam a szemeimet, és Mattet vettem észre.

-         Te itt? – kérdeztem megszeppenve.

-         Itt maradtam veled, miután te annyira ki voltál bukva. Kiöntötted a lelkedet nekem, aztán ettől megkönnyebbülve el is aludtál az ölemben. Én pedig hiper-gyorsan betakartalak egy takaróval, hogy ne fázz az éjszaka. – válaszolta.

-         Miket mondtam? – nem akartam belegondolni...de tudni akartam.

-         Nos, szidtad Marcust, mint a fenét, és nekem meg pedig megköszönted, hogy itt maradtam. – uhh... remélem a csók nem történt meg...

-         És ugye nem csináltam semmi hülyeséget? – faggatóztam óvatosan.

-         De, lesmároltál kőkeményen. – MIVAN?

-         Tessék?! Ez komoly? – döbbentem le.

-         Dehogyis, nyugi. Nem történt semmi. Csak hozzám bújtál és ennyi. – felelte könnyedén. – De tudod, hogy nem bántam volna, ha te mégis megteszed. Tisztába vagy az érzéseimmel Dorothy. Mondd, mint álmodtál? – tudom, hogy szeret... de választ akarok kapni valamire...

-         Van valami terved Marcussal? – vágtam bele egyszerűen.

-         Milyen tervem lenne? – zavartan nézett rám. Valami van a füle mögött...

-         Nos, mondjuk eltűntetni a világról... – a hangom átment flegmába... Pedig nem kellett volna.

-         Honnan vetted ezt az őrültséget? – tudni akarja... Szavamat adtam Helenának, tehát tartom is.

-         Csak eszembe jutott, meg egyébként is, rosszat álmodtam. – és igaz is volt, amit mondtam.

-         Eszem ágába sincs tenni vele semmit. Majd az élet megbosszulja azt, amit tett veled. – valóban? Akkor mi volt az, amit Helena mondott?

-         Értem. Azt álmodtam, hogy te átváltoztattad Marcust és ő is angyal lett. Ez lehetséges? – kérdeztem rá.

-         Lehetséges, de nem teszem meg. Semmi jó nem származna ebből. – most már nem értem, miért mondta ezt nekem Helena.

-         Tudod Matt, nem értem miért csinálod ezt... Összejövünk...aztán én doblak, és te inkább összejössz Yvette-tel... aztán újra nekem kezdesz udvarolni... magyarázd meg, ez mire jó? – nem hagyott nyugodni a gondolat... fontos nekem, hogy válaszoljon.

-         Dorothy... az életben követünk el hibákat, nem is keveset, és az, hogy Yvette-tel én összejöttem, az volt az egyik botlásom... Sose fogod megérteni, hogy én mennyire szeretlek... Nem fogok most áradozni arról, hogy te vagy az életem, és hogy mennyire el tudsz bűvölni pusztán a nézéseddel... Mert úgy se hiszed el...

-         Való igaz... viszont lassan már én is kezdem azt érezni, hogy nem könnyű tőled elszakadni... és hogy szeretlek... – vallottam be félve.

-         Jól titkolod. – válaszolt röviden Matt.

-         Lehet, de azt hiszem, már nem bírom sokáig. Tennem kell valamit. – ez a késztetés, amit érzek...

-         Tudok rajta segíteni? – egyre közelebb lépett, közben félmosolyt vágott, majd miután a lehető legközelebb ért hozzám, egy csókot lehelt ajkaimra. Istenem, de rég éreztem már ezt! A vérem egyre gyorsabban áramlott az ereimben, és a szívem majd fel akart robbanni! Miután kinyitottam a szemeimet, csillagokat láttam, aztán Matt szemeivel találkoztak az enyéim. Őszinték az érzelmeink. Tudom. Szeretem.

34. Szerető

Sziasztok! Hát nagy nehezen összehoztam a mai frisst. Remélem örültök, mert hihetetlen fordulatokat hoztam ebbe a részben. Örülnék a komiknak, szóval olvassátok és komizzátok! Puszii, Lilly

(Dorothy szemszöge)

Az élet most a legszebb nekem. Visszakaptam a szerelmem és már 3 hete vagyunk boldogok egymás társaságában. Hetente többször is találkozunk és felhőtlen a hangulat. Apa is örül neki, Angela pedig támogatja a kapcsolatot. Ritka, amikor pozitív véleménnyel van a dolgaimról. Lassan kezdünk összebarátkozni. Időközben persze a baba is megszületett, és vele van nagyon elfoglalva. Én még nem igazán szoktam hozzá a gondolathoz, hogy van egy húgom. Caroline a neve. Kis szőkeség a leányzó. Nagyon hasonlít Angelára. Apa is oda van érte. Persze nem hanyagol el engem. Nem vagyok elfelejtve. Pedig pont ettől féltem.

Caroline

Reggel mosollyal indultam a suliba. Tudtam, hogy találkozok még előtte Marccal, utána pedig ő siet egy állásinterjúra. Az egyik építőcégnél szeretne állást foglalni. Ugyanazt az ipar akarja űzni, mint az apja. Ahogy haladtam a suliba, befordulva az egyik saroknál valaki elkapta a karomat és arrébb húzott. Egy félvér lány volt, sötétbarna hajjal.

-         Ne haragudj, hogy megijesztettelek, főleg hogy azt se tudod, ki vagyok, de fontos beszélnem veled! – kezdte a mondanivalóját sietősen. – Helena vagyok. Matt egyik barátja, aki készüli elárulni, csupán a te érdekedben. Én is angyal vagyok, csak úgy mellékesen, hogy tudd.

-         Lehidalok. Komolyan, most már minden angyal engem fog zaklatni? Csak mert én nyugodt, normális életre vágyom. – vágtam a képébe flegmán.

-         Hé, ácsi kicsi lány! Fogalmad sincs, hogy én miért kerestelek meg! De ha nagyon akarod, akkor el is tűnök, és meg se tudod azt, hogy mire készül Matt... majd akkor jössz rá, amikor már véghezvitte. – válaszolt kedvetlenül.

-         Miért, mit akar Matt? – már sokkal jobban érdekelt a téma.

-         Nos... légy szíves ne mondd meg neki, hogy én voltam a forrás, de az a terve, hogy szétválaszt téged meg a barátodat. – valahogy nem lepett meg a hír, mégis szíven ütött. Az őrangyalom, és nem akarja a boldogságom? Hogy lehet ilyen önző?

-         Ne félj, nem mondom meg, de nagyon megkapja a magáét, az szent! – és úgy viharzottam el, mint akit hajt a tatár.

Suli előtt találkoztam Marcussal és becsengetés előtt 5 perccel, egy szerelmes csókkal búcsúztunk el. Azt ígérte, hogy mikor én végzem, ő itt lesz a suli előtt. Már akkor türelmetlennek és telhetetlennek éreztem magam. Az órák iszonyú lassúsággal teltek. Ám de hamarosan elérkezett a délután 2 óra. Kiléptem az iskolából, de Marcus sehol. Körül néztem alaposan, de sehol. Körülbelül negyedórát vártam, utána elindultam haza. Keserűséget éreztem ott legbelül. Biztos valami közbe jött neki... Mondogattam magamba... De valahol mégis éreztem, hogy nem ez van a dologban. Miután hazaértem iszonyat szomorúság vett körül. Alig tudtam koncentrálni a tanulnivalóra, csak Marcra gondoltam. Estefelé csöngettek. Rohantam az ajtóhoz, majd hogy nem le is bukfenceztem a lépcsőn, amikor végre odaértem. Ajtót nyitottam, de nem az állt ott, akit én vártam. Emily volt az egyik osztálytársam. Viszonylag jó kapcsolatunk van.

-         Szia! Bocsi, hogy zavarok, de van egy irtó fontos hírem. Nem fogsz örülni. – kezdett bele.

-         Szia, mondd mi az! – belém költözött az ideg még jobban.

-         Láttam a barátodat... egy másik lánnyal. – közölte. A hír úgy sújtott le rám, mint egy hideg zuhany. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit szóljak. – Itt van a bizonyíték, ha nem hiszed el. – felém tartotta a telefonját, és ahogy jobban odanéztem, felfogtam, hogy tényleg ő az. Egy másik lányt smárolt és a seggét taperolta. Az arca félig látszott. Könnyen felismerhető volt az arcán lévő hegről. Nem néztem félre. Az arcom elkezdett égni, és könnyekben törtem ki. Emily próbált vigasztalni. Kértem tőle a képet, így átküldte a telefonomra, hogy legalább ezt a képébe tudjam tolni Marcusnak. Nemsokára Emily el is ment tőlünk, de előbb még pátyolgatott engem. Pont amikor fürödni készültem, a telefonom csörögni kezdett. Marcus. Kinyomtam. Nem voltam kíváncsi a hangjára, és a hazudozására. Míg én suliban voltam, addig ő egy másik lánnyal hetyegett és rohadtul nem állásinterjún volt. Inkább elmentem lefürdeni. Eközben hallottam, hogy apa valakinek ajtót nyitott. Tuti, hogy Marc lesz, de ha apa megtudja mit tett, akkor páros lábbal rúgja ki.

Lesiettem a lépcsőn, és az előszoba ajtóban megtekintettem talpig fehérben Marcust. Egyáltalán nem hatott meg a mosolya. Mikor egyre közelebb léptem hozzá, ő már csókolni akart volna engem, de én pofon vágtam apa szeme láttára. Apa elkerekedett szemekkel figyelt engem.

-         Ezt most miért kaptam? – döbbent le Marcus, mint aki nem tudná miről van szó.

-         Azért te mocskos állat, mert megcsaltál! Van bizonyítékom szivi! Itt a kép! – toltam bele a pofájába a telefonomat. Nem igazán tudott mit szólni.

-         Ezt ki csinálta? – kérdezte.

-         Nem az a lényeg, hanem az, hogy te vagy rajta, és közben egy másik csajt smárolsz. Nincs benned egy cseppnyi bűntudat se? – firtattam.

-         Sajnálom Dorothy, nem akartam fájdalmat okozni. – hajtotta le a fejét.

-         Nézz rám, te szégyentelen! Nem is voltál ma állásinterjún. Mióta tart ez? – egyre jobban bedurvultam. Nem ismertem határt a dühömben.

-         Egy hónapja... és nem voltam... Látod, bevallottam, legalább örülj ennek! – ÖRÜLJEK??

-         Tessék? ÖRÜLJEK ANNAK, HOGY MEGCSALTÁL ÉS MÁSTÓL KELLETT MEGTUDNOM, HOGY ENNYIT JELENTEK? – mérgemben még egy hatalmas pofont kevertem le neki. A kezem is belezsibbadt. Félelmet nem ismerő tekintetet vetettem Marcra, majd felrohantam a szobámba.

Zokogásban törtem ki. Az ágyamra zuhantam és a plüss macimba sírtam bánatomat. Váratlanul hideg kezek pihentek meg vállamon. Könnyes szemekkel felnéztem, és észrevettem, hogy Matt ül az ágyam szélén.

-         Te...? – nyögtem ki nehezen.

-         Szükséged van valakire, én itt vagyok. Hiába haragszol, én mindig melletted leszek, annak ellenére, amik történtek. Számíthatsz rám. – s óvatosan végig simította kezét a hátamon. Roppant jól esett.

-         Köszönöm. – mosolyogtam rá kétségbeesett arccal.

33. A terv

Halika! Nos, meghoztam az új fejezetet, gondolom már néhányan várták. Az előző fejihez csak 2 kommentárt kaptam, ez csöppet elszomorított, de még mindig jobb, hogy kaptam, mintha nem. Ebben a fejezetben jobban megismerhetitek Matt világát, illetve az angyalok létét. Remélem tetszeni fog, és kapok komikat is! *-* Pussz, Lilly




(Matt szemszöge)

A szívem zakatolt. Alig vártam, hogy megízleljem a bosszú édes ízét. Ki fogom golyózni Marcust a mézes kosárból. Ha én és Dorothy nem is lehetünk együtt, akkor se fogom hagyni, hogy egy ilyen életre képtelen nyápiccal éljen. A látásmódom hirtelen őrült fordulatot vett. Nem az vezérelt, hogy Dorothy nyugodtan éljen, és hogy látszólag boldog legyen, hanem az, hogy egy ilyen tökfilkó, mint ez a Marc ne legyen a közelében. Nem érdekelt semmi más, csak ez, és meg is találtam a módját, hogyan vigyem véghez.

Egyik régi jó barátomhoz vettem az irányt, aki bármikor segített nekem... persze, amíg meg nem történt az a bizonyos incidens és ki nem dobtak A Mennyből, egyenesen A Pokolba. Az út nem volt egyszerű hozzá. Telis tele volt akadállyal. Aztán elérkeztem egy zöldbe burkolózott, alig látható kastélyhoz. Hatalmas kapu védte kívülről. Mivel angyalföldön nincsen félni való, ezért egész nyugodtan besétálhattam a kapun, nem volt mitől rettegnem. A bejáró recsegve, ropogva nyílott ki. Ahogy odaértem a bejáratni ajtóhoz, kopogtam kettőt. Mindeközben persze gondolataim ide-oda cikáztak, hogy mégis hogyan kezdjem a mondanivalóm. Legyek barátságos és dumálgassunk, utána kérdezzek? Vagy egyből vágjak bele a dologba? Nem sokáig agyalhattam, ugyanis az ajtó kitárult előttem. Egy lélek se volt ott. Beljebb léptem, majd egy hangot hallottam.

-          Gyere fel az emeletre! – ez csak is a barátom hangja lehetett. Tudja, hogy én vagyok az, most már csak valahogy bele kell kezdeni a szövegembe.

Felgyalogoltam a hosszú lépcsőn, bár megtehettem volna akár egy repüléssel is, de nem akartam semmit se leverni, vagy ilyesmi. Bár az angyaloknak nincs túl nagy igényük, mégis úgy rendezkedtek be ide, mint a földi emberek. Ahogy felértem, egyetlen egy szoba tárult elém, az pedig az övé volt. Ott állt az ajtóban. Szemben velem. Ha lehet ilyet mondani, akkor ő egy gyönyörű példány volt az angyalok közül. Szárnyai úgy ragyogtak, akár a gyémánt, és hófehér bőre volt. Mindemellett fantasztikus képességei voltak. Iszonyú sebességgel tud repülni, szinte verhetetlen. Szemei tengerkék színűek és haja szőkésbarna. Az angyal-lányok rajonganak érte, természetesen csak szabadidejükben. Mindenkinek meg van a maga dolga.

-          Rég láttalak Matt. Mi járatban errefele? – milyen barátságos, és természetes ilyen hosszú idő után...Ellen. Nem felejtett el.

-          Nos, visszakerültem a Mennyekbe, de van egy célom, és ehhez kérnék én segítséget Tőled. – vágtam bele.

-          Cél? De ha jól tudom, te most őrangyal vagy, más célodnak nem szabadna lennie.

-          Milyen jól informált vagy, mint mindig! Igen, az exbarátnőmnek vagyok az őrangyala. Szeretném visszakapni Őt, de erre nincs túl sok esély, de most egy olyan sráccal van, aki egyáltalán nem érdemli meg, és egy kis görény típus. Nem illenek össze, nem szabad együtt lenniük. Én akarok az lenni, aki ezt megakadályozza. – vallottam be neki.

-          Hűha Matt, ezt azért nem gondoltam volna! Sose voltál ennyire oda valakiért, de azért ne akard tönkretenni az életét. Most boldog. Ha mégse lenne az, akkor úgyis kidobja a férfit. – fejtette ki gondolatát Ellen.

-          Vagy pont az fogja kidobni és Dorothy szenvedni fog. Ettől akarom megóvni, na meg attól, hogy ez a kis rühellet ne legyen a közelébe. – nagyon nehéz volt visszafogni a gyűlöletemet, de valahogy sikerült.

-          Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte legvégül.

-          Csak így, feltételek nélkül belemennél? – csodálkoztam el a nagylelkűségén.

-          Matt, mondtam, hogy bármikor számíthatsz rám, cserébe ezt én is kérem tőled, szóval itt vagyok, és mondd, mit akarsz. – na ő igazi barát. Jóban- rosszban. Kétségkívül.

-          Azt akarom, hogy soha a közelébe se mehessen és ne is léphessenek kapcsolatba, sehogy! – pontot akartam tenni az ügy végére, tehát a drasztikus módszert választottam. Van is egy ötletem, viszont először kíváncsi vagyok Ellen javaslatára.

-          Halál. Viszont ha megölöd, akkor visszakerülsz a pokolba, mivel nem önvédelem miatt pusztítottad el. Szóval ez a rész kizárva. Neked van valami elképzelésed?

-          Van. Váljon belőle is angyal! – vetettem fel ezt a lehetőséget. A meglepődés kiült az arcára.

-          Te ide akarod hozni? Állandóan látni fogod! Sőt, mivel te tetted angyallá, elképzelhető, hogy piszkálni fog. Vállalnád a kockázatot, hogy idekerüljön? – döbbent le teljesen barátom.

-          Dorothy-ért bármit, bárhol, bármikor. Ő az életem, mégpedig szó szerint. Szeretem, és élek-halok érte. Csak a legjobbakat akarom, és ha azaz ára, hogy én nap mint nap együtt legyek ezzel a csótánnyal, csak hogy ők ne találkozzanak, ne beszéljenek... ám legyen!

-          Mondd, hogy akarod ezt elérni? – faggatózott tovább.

-          Nos, beszélhetnénk a Tanáccsal, hogy ők díjaznák-e az ideát. Ha nem, akkor én magam szórok a fejére angyalport és rendezem le a rituálét. – foglaltam össze gondolatmenetemet.

-          Ugye tudod, hogy ez merész vállalkozás? – szemeivel mindent elárult Ellen. Nincs nagyon oda a kérésemért, de valami mégis azt súgja neki, hogy ebben segítenie kell.

-          Tudom, de bevállalom. – feleltem, majd elindultam az ajtó felé. 

32. Bosszúvágy

Sziasztok! Sikerült megírnom az új fejezetet, igyekeztem tényleg, pedig nem volt könnyű. Magánéleti problémák. Na de, a lényeg a lényeg, hogy remélem kedvetekre sikerült a feji, és hogy tetszeni fog, illetve kapok komikat is! :) Jó olvasást mindenkinek! Puszi, Lilly

Abban a percben úgy éreztem, hogy csodálatos idők következnek, méghozzá az én egyetlen szerelmemmel. A csók újra olyan volt, mint régen. Szerelmes és őszinte, bár sose volt hamis, mégis úgy éreztem, hogy most ez életem egyik legjobb cselekvése. Pár perc elteltével viszont eszembe jutott a harmadik személy. Matt. Ő is ott volt. Rápillantottam, de már akkor tudtam, hogy miként fog erre reagálni. Arcáról ezernyi érzelmet lehetett leolvasni. Döbbenet. Csalódottság. Fájdalom. Kétségbeesettség. Haragot nem észleltem rajta. Talán nem is volt dühös, amiért én ezt az utat választottam.

-          Ez van Matt. Te bántottál, én pedig visszaadtam. – szóltam hozzá végül. Kegyetlenségben nem ismertem határokat. És ez még csak nem is volt durva tőlem.

-          Semmi gond, Dorothy! Én nem haragszom. Te döntöttél így.  Én csak az őrangyalod vagyok. Nem több. Szóval jól döntöttél. – felelte.

-          És nem is fogsz közbe szólni? – faggatóztam kíváncsian.

-          Arra vagy kíváncsi, hogy meg fogom-e ölni? – már eleve a kérdés nem tetszett... De egyébként igen, erre gondoltam.

-          Nos, igen. Pontosan ez jutott eszembe.

-          Amíg nem tesz kárt benned, mindaddig nyugalma lesz. – válaszolta legvégül. – De most ne haragudjatok, mennem kell. Hello.

Fogta magát és szélvész gyorsan elviharzott. Még azt se tudtam mondani, hogy „pá” vagy „szia”. Na de mindegy is. Marcus itt van nekem, és ez a lényeg.

Pár óra elteltével... (Matt szemszöge)

-          Ezt az idióta barmot választotta helyettem Dorothy! Nem hiszem el! Mondd, mit tegyek Heléna? – annyira dühöngtem, hogy nem tudtam lefékezni magam. Úgy éreztem, hogy téboly van a lelkemben.

-          Először is nyugodj Matty! Másodszor pedig tényleg szereted ezt a lányt?

-          Hülye kérdés. Meg vagyok érte őrülve. Egyszerűen... kifejezhetetlen. – áradoztam Dor-ról.

-          Figyelj, túl sokat nem tudok a kapcsolatotokról, de megérdemlitek egymást? – vallatott engem Heléna. Megfogott ez a kérdés... Lehet, hogy én nem érdemlem meg Dorothyt.

-          Nem tudom akar-e velem lenni...

-          Matt, szerinted miért választotta azt az EMBERT? – annyira érezni lehetett Hell hangjából a hangsúlyt... tudom, hogy mit akart ezzel mondani... -  Ő neki nyugalomra és békére van szüksége. Szerinted hiányzik neki ez a kalamajka? Te angyal vagy, nem pedig ember. Nem tudsz úgy viselkedni, mint egy halandó. Én sem. Hisz én is őrangyal vagyok. A másik pedig, hogy sokkal nagyobb fájdalmat tudunk okozni, mint egy átlag lélek. A fizikai érintéseink sokkal erősebbek, lelkileg pedig földbe tudunk tiporni, ha az adott ember annyira szeret minket. Varázserőnk van... kábulatba tudunk ejteni több száz és millió embert. Ez nem normális élet. Nem is élet. Mi nem élünk. Mi folyton csak halunk... Ami persze teljesen abnormálisan hangzik, de mégis így van. Sose halunk meg, csak akkor, ha egy társunk öl meg. Netán a főnökünk. De akkor örökre. Nincs feltámasztás. Szerinted, ha téged valamelyik ismerősöd, ellenséged megöl, ő túlélné azt a fájdalmat? Ő nem él örökké Matt! Egyedül úgy lehetnétek együtt boldogok, ha ő is angyal lesz... De gondolom nem akarod ezt a sorsot szánni neki... Családja van... Persze nem a legtökéletesebb, de neki élnie kell... Nem pedig itt a mennyekben szárnyalni. Te se választottad volna ezt az „életet”. – valahogy szóhoz se bírtam jutni Heléna mondanivalója után... Megrázó volt a valóság.

-          Igazad van, de szeretem! Értsd meg! Át akarom neki adni ezt a szerelmet, óvni akarom még a széltől is... Meg attól a patkánytól is... Nem akarom együtt legyenek! Nem illenek össze! Ez csak kínkeserves kapcsolat lenne, és tuti, hogy az a fenegyerek dobná ki Dorothyt... De Dor fülig szerelmes... és ez ellen nem tudok tenni... Úgy vettem észre van egy kis vonzalma felém, de azt a fájdalmat, amit én adtam neki, ő most törleszti. De meddig... Meddig akar gyerekként játszani? Ő is tudja jól, hogy Marcus... Marcus más... nem hozzávaló.

-          Mintha te hozzávaló lennél Matt... most szövegeltem magunkról... fel se fogtad, amit mondtam? – dorgált meg Heléna.

-          De én meg tudom védeni, ha kell... ezernyi jó tulajdonságom van... – védekeztem.

-          Igen, amiket csak angyalként tudnak értékelni... emberek között ezeket nem mutathatod...  Cirkuszi bohóc lenne belőled... sőt felfednéd kilétünket... Így is már túl sok ember tudja... És mi van, ha a kis Dorothy-d, még valakinek elkotyogja?

-          Remélem nem. Így is már okozott elég galibát a barátnőjének...

-          Akivel te kavartál ugyebár... Ezért jöjjön újra össze veled? Hogy újra megtedd vele? Gondolj már egy kicsit...

-          Hé, most miért szapulsz engem Hell? Tanácsot kértem tőled, nem pedig pofonokat...

-          Akkor ezeket vedd jó néven... Nem akarok rosszat, de azt se, hogy feleslegesen hitegesd magad. Ezernyi dolgot tettél már, amivel fájdalmat okoztál a lánynak... Azt várod, hogy hipp-hopp ezeket elfelejtse? – kezdett feldühíteni Heléna papolása, de sajnos még mindig nem fejezte be. – Látom, kezdesz mérges lenni... De ha mégis igazam lesz, és megmondja a szemedbe az okokat, amiért nem akar veled lenni, akkor egész nyugodtan a képedbe fogom vágni, hogy IGAZAM VOLT!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban... Nem bírtam tovább... Átalakultam és a mennyekbe menekültem... Ott legalább kiegyensúlyozottság van... Nem szapul senki sem... és tudok gondolkodni is.

Ahogy beléptem a hatalmas, fénylő kapun egy finom illat csapott meg. A menny illata. Ha szavakba kéne önteni, akkor azt mondanám, hogy meggy, vanília, fahéj, és egy csipetnyi rózsa illat. De persze ez angyal-függő. Mindenki mást érez. Mindenki azt, ami a legvonzóbb számára. Nekem ez volt a gyengepontom. A másik angyal tulajdonságunk, hogyha valakin ezt az illatot érezzük, akkor egész biztos, hogy ő az igazi nekünk... Nos, én ezt nem éreztem még Dorothynál, de meg vagyok győződve, hogy idő kérdése, és megérzem nála. Szeretem. Ez egész biztos. De szét fogom őket választani. Nem szabad együtt lenniük! Tehát... drága Marcus... jöjjön a BOSSZÚ!

31. Mégis happy end?

Sziasztok! A címből ítélve nehogy megijedjetek, nincs vége a sztorinak! Most sokkal hamarabb hoztam új fejit, mint az előzőt, remélem örültök és hogy tetszeni is fog. Ebben a fejezetben Dorothy sokkal határozottabban lép fel, és ezzel jót ér el. De inkább olvassatok! Komizzatok is! :) Pussz, Lilly

Jelen pillanatot úgy jellemezném, mint érzelmek vihara. Egy részem örül annak, hogy Matt épp fojtogatja Marcot, de a másik meg félti. Viszont Mattet is megértem... Csak a viselkedését nem... Nem akarja, vagy tudja bevallani, hogy velem akar lenni... De miért? Persze megint csak jókor teszem fel magamnak a kérdéseket, amikor éppen valaki a halál torkában vergődik, mégpedig egy olyan személytől, akitől ritkán lehet megbocsátást nyerni. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Semleges akartam lenni, pedig nagyon jól tudtam, hogy nagyobb részt most én vagyok ebben benne. Én vagyok a tét. Miattam csattant ki ez. Bele kell avatkoznom, különben az egyik félnek bántódása esik... Úgy pedig még inkább elvágnám magamat előtte... Ő azt mondta, hogy normális életre vágyik, s én nem tudom ezt megadni nekem. Lehetséges... ugyanis egész életemben a vállamon lesz ez a teher, hogy én ismerem az őrangyalom, illetve hogy járatos vagyok a másvilágban. De miért én vagyok a kiválasztott? Miért nekem kellett ebbe belesodródnom? Nem akartam. Ha annak idején Yvette-tel nem hozatjuk haza magunkat, akkor ebbe az egészbe nem csöppenünk bele és nincs ez a galiba.

Ha Mattet választom, akkor egész biztos, hogy nekem még inkább nem lesz normális életem. Tuti, hogy fogok még földöntúli élőlényekkel találkozni, bár ezt inkább mellőzném. Érzem, hogy Matt akarja... Ha pedig Marcust választom, akkor mentsem meg őt, és támadjam hátba az őrangyalom. Mindennek tetejébe az se biztos, hogy Marc együtt akar velem lenni.

-          Hagyjátok abba! Ennek itt semmi helye, rendje! Pedig Marc te megérdemelnéd, hogy jól megkínozzon Matt, de nem engedem, mert nem vagyok ilyen. Matt téged pedig őszinteségre kérlek. Ha nem lennék fontos, akkor most épp nem fojtogatnád Marcust. Tehát valamit csak érzel irántam, ha már az is felidegesít téged, ha engem megbántanak. – egyáltalán nem érdekelt most már semmi sem. – És ha most nem hagyjátok abba, akkor én hátat fordítok és lelépek. Onnantól kezdve pedig egyikőtök se érdekel.

-          Most van valami közted és Matt között, Dorothy? – épp hogy engedett Matt a szorításán, Marcus egyből megszólalt.

-          Mintha ahhoz olyan sok közöd lenne! – vágott vissza Matt, és újra szorított a fogásán. – Dorothy, légy szíves ne itt beszéljük meg! Nem vagyok olyan idegi állapotban.

-          Nem érdekel Matt. Nagyon sokáig mindig halasztgattam a dolgaimat, hát ez most nem. Itt és most mondd meg, hogy kellek-e neked, avagy sem. Nem érdekelnek a kifogásaid, a hisztijeid, sem pedig a tématereléseid. Csak a válasz. Marcus előtt. Vagy olyan gerinces, hogy megmondd a szemembe, vagy választod a gerinctelen, gyáva nyúl szerepet? – eléggé kegyetlenül fogalmaztam meg, de nem akarom, hogy többet bárki is packázzon velem. Őszinteséget és gerincességet kérek. Nem többet.

-          Miért olyan fontos ez neked Dorothy? Azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni. Nem értem, hogy ezzel most mit akarsz elérni. Igen, lennék veled, de nagyon jól tudod, hogy úgyse lenne jó vége. Másrészt pedig én nem vagyok hozzád való. Keress egy nálam jobbat, de ne olyat, mint ez itt! – mutatott Marcusra.

-          Megint kibújsz ez alól... Miért kell szétmenniük azoknak, akik szeretik egymást? Bár ezt kérdezhetném Marcustól is...

-          Tőle? Szerinted ő szeretett valaha is? Aki nem képes elfogadni téged a furcsa világgal együtt, az jobban teszi, ha eltűnik.

-          Mindig is szerettem és szeretem is Dorothy-t! Ilyennel ne vádoljatok meg! – fuldokolt Marcus.

-          Engedd már el az istenit! Hadd szóljon már közbe ő is! – kiáltottam rá Mattre, aki azon nyomban el is eresztette. Arcáról lerítt, hogy nem esett jól neki, de azért megtette. – Tudod Matt, ne más szeretetét cáfold meg, hanem a sajátodat, ugyanis te még a szerelmet is elutasítod, nem hogy a személyt...

-          Dorothy, összehasonlíthatatlan vagyok ezzel itt! – vágott vissza hevesen Matt.

-          De egyben mégis egyek vagytok... mindketten bántottatok engem és ezt nem lehet csak úgy eltörölni. – annyira makacs mindkettő... egyedül én vagyok az épeszű még??

-          Dor, mikor utoljára beszéltünk, te szó nélkül elrohantál... meg se vártad, hogy én befejezzem a mondatomat... – már éppen megszólaltam volna, mikor ő újra folytatta – légy szíves hallgass végig, ne vágj közbe! Azt mondtam, hogy normális életre vágyom, amit te nem tudsz megadni... itt te elszaladtál... fogalmad sincs, hogy mit akartam mondani... de nem azt, amire számítottál... azt mondtam volna, hogy nem baj, ez engem nem érdekel, szeretlek téged és elfogadom ezt az Isten verte furcsa világot, amibe immáron már te is beletartozol. – szavakat se találtam arra, amit most kimondott... Akkor feleslegesen volt ez a hercehurca?

-          De akkor miért nem rohantál utánam? – kérdeztem kétségbeesetten.

-          Miért kell a lányoknak azt hinniük, hogyha levágnak egy hisztit, utána mindig nekünk kell utánuk futni? Azt hittem, hogy majd visszajössz és megbeszéljük higgadt fejjel, de nem. Ehelyett te rám küldtél egy – itt gúnyosan felmérte Mattet, majd visszanézett rám – vérengző, idióta vadbarmot, aki az őrangyalod és ki tudja milyen okból fogva jött ide engem széttépni.  Lehet azért, mert szeret téged, vagy azért mert angyali kötelessége.

-          És még mindig igaz, amit mondtál volna? – kételkedtem mindebben, mert ami ma történt, az felülmúlja az eddigieket.

-          Nos, abban az esetben, ha többet nem akar engem szétmarcangolni a drága őrangyalod. – Alku. Ha Matt nem tartja be, akkor lőttek az egésznek... Minden rajta dől el... Mattre néztem.

-          Hagyjam elveszni azt, akit éppen vissza tudnék szerezni? Nem. Nem adom fel. Szeretlek Dorothy, és nem akarok ígéreteket tenni. Ennek itt biztos nem. – a francba! Miért ilyenkor kell közbevágnia?? Ha ezt most nem fejezi be, akkor fuccsra vághatja az egészet.

-          És ezt eddig miért nem tudtad közölni? Miért akkor, amikor döntő pillanatokat élek át? Félsz, hogy elvesztesz? Eddig is félhettél volna, de eddig csak a magad világával törődtél. De képzeld el, nem fogsz keresztül vágni a számításaimon. Ha nem is ígérsz meg semmit, akkor is az lesz, amit én akarok. Még pedig... Marcus. – innentől kezdve Marcra koncentráltam. A másikat nem is vettem figyelembe. – Marc, én szeretlek, de nagyon jól tudod, hogy ezt csak azért csinálja, hogy mi ne lehessünk együtt. De kérlek, ezzel ne foglalkozzunk!

-          Igazad van. – közelebb lépett hozzám és egy szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra. Furcsa volt újra érezni, de mégis annyira jó.